Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban.
Az a nagy különbség a nyugat-európai és a magyar művészetértékelés közt, hogy a magyarok szeretnek címkézni. Például előszeretettel mondják azt, hogy „ez nem is festészet, hanem dekoráció”, vagy hogy „ilyet én is tudnék”. Magyarországon valaki írogat vagy festeget, nem pedig ír vagy fest. Amikor én elszállítok három-négy képet egy több művészt bemutató nemzetközi kiállításra, ott mindenkinek méltatják az alkotásait, és eszükbe sem jut kritizálni, pláne nem azoknak, akiknek ibolyán túli segédlövése sincs arról, hogy mit néznek tulajdonképpen.
Az az én úgynevezett anakronizmusom, hogy nagyon szeretném visszahozni azt a világot, ami volt, legalábbis a művészetek terén. Nagyon. És azokat a művészembereket, akik kint vannak a falamon, akik írtak egy-két sort nekem.
A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult. És itt nem fontos, hogy az új világból mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában és ennél több senki sem lehet.
Csonka ember az, és üres az élete – bármily gazdag külsőleg -, ha nincs érzéke a művészetekhez.
A legszebb zenét is hiába, vagyis csak a külföldnek írjuk, ha nem hozzuk előbb a magunk népét olyan karba, hogy meg is értse, amit írunk.
Művet megérteni lehet anélkül, hogy ismernénk szerzőjét, de embert művei nélkül nem, hiszen beléjük tette le énje jobbik részét.
Csak cél és eszköz legyen összhangban, ha ég a lélek tüze, mindig elérhető a művészi tökéletesség. Enélkül a legnagyobb virtuózkészség is csak hideg gépezet.
A tiszta lelkesedés, naiv ösztön, ami felnőtt művésznél ritka adomány: minden egészséges gyermekben megvan.
A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan dolog, mint teszem az öltözködésben. Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét még nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot. Elzárja a remekművekkel való érintkezéstől s így a belőlük áradó éltető fluidumtól, amely nélkül a lélek sorvad, összezsugorodik, s az ember egész lénye sajátos bélyeget kap.
A művészek, írók, tudósok, mesteremberek vagy bárki, aki képes a munkájában, a hobbijában elmélyedni, féltékenyen őrzi életének ezt a bensőséges zugát.
A racionalitás és az érzékenység kombinációja a művészi alkotás során elengedhetetlen, de valamennyi kreatív tevékenységben fontos szerepet játszik.
Micsoda hívságos valami a festészet: olyan dolgok hasonlóságával vívja ki bámulatunkat, amelyeket egyáltalán nem bámulunk eredeti alakjukban!
A művésznek hatalmas szerepe van a ma realitásának növelésében és a holnap realitásának megteremtésében. Működésének olyan rangja van, hogy az Ember szükségleteit és körülményeit tekintve megelőzi a tudományt. Egy kultúra felemelkedése közvetlenül lemérhető azon embereinek számából, akik az esztétika területén dolgoznak.
Az ember, az élő teremtmény, az alkotó egyén mindig fontosabb, mint bármely kialakult stílus vagy rendszer.
Az alkotó művészt nem dicsérő szavakkal tiszteljük meg legjobban, hanem azzal, hogy megértjük és megbecsüljük művét.
Helytelen azt feltételeznünk, hogy a művészetnek közönségre volna szüksége ahhoz, hogy létezhessen.
Addig, amíg lesznek emberek, emlékeznek szavakra és szavak kombinációira. Semmi sem él túl egy pusztulást, csak a költészet és a dalok.