– Maga szerint, miért érdekli az embereket a művészet?
– Nem tudom…biznisz?
– Nem! Mert ez az egyetlen nyoma a mi földi utunknak.
Művészet idézetek
A játékfilmekben a rendező az isten; a dokumentumfilmekben pedig Isten a rendező.
Ha elég jók, a hang elhallgathat, a közönség úgy is tökéletesen érteni fogja, mi történik.
– mondta Hitchcock a hangosfilmekről
A fényképezés valóban hatékony módja az önkifejezésnek.
Egy jó képnek nem kell technikailag tökéletesnek lennie, elég, ha emlékezetes.
Ha sikerül egy nap egy jó fotót készítenem, azt már sikernek tekintem. Általában sikerül többet, nem csak egyet, de a cél az mindig legalább egy.
A zene és a fotó számomra mindig is összefonódott. Egyetlen művészre sem tudok anélkül gondolni, hogy ne jelenjen meg egy kép a fejemben. Gyakorlatilag minden nap írok zenét, fényképezek vagy videózok, és ez mostanára még inkább így van, mint korábban. Az internet hirtelen sokkal több tartalmat igényel, videókat, képeket… mindent. Néha idegesítőnek is találom.
Sosem akartam sztár lenni. Mindig is zenész szerettem volna lenni, és az egész hozzáállásom a művészeten alapult, nem pedig azon, hogy mennyi lemezt adok el vagy milyen nagy arénákban játszom majd.
Lehet, a következő generáció már másképp fog állni a mozihoz. Mert már fiatalkorban megszokják, hogy a filmeket szépen összerakják, remek szórakozást nyújtanak, de csak arra jók, hogy valami elvonja a figyelmüket. Pedig szerintem a mozinak az életünkhöz is hozzá kell tudni adnia.
Forgatni utálok, vágni imádok. Nem tudom megmondani, mi az, ami hajt, miért tesz rám ekkora hatást, amikor a vágószobában összeáll a kép, vagy a kamerával tökéletesen sikerül elkapnom egy érzést, egy fordulatot.
Számomra a Szegénylegények mérföldkő volt. Soha nem láttam olyan kameramozgást, mint Jancsónál. Látszólag objektíven körbepásztázza a némán mozgó színészeket, és közben egy szó nélkül tökéletesen ábrázol politikailag vérfagyasztó helyzeteket.
Gyengét alkotni nehéz és fölösleges, mégis sokan csinálják. Ki tudja, miért.
A jó filmek sohasem kopnak el.
Nem értette a családom, miért akarok én festő lenni. Hiszen már van fényképezőgép, mondták. Ennyit értettek belőle.
Egyre gyakoribb a mű nélküli művész, s a művészet nélküli mű, meg a minden nélküli semmi.
Az ihletnek, tudod, nem lehet parancsolni, akkor jön, amikor neki tetszik – ha pedig jönni akar, úgyis megjön.
Az úgynevezett realizmus gyakran mesterséges, csinált, köznapi és unalmas; a filmben nem a realitás a döntő, hanem az, amivé a képzelet alakítja a látottakat.
Az én szememben a színpadszerűség drámai megszépítést jelent: a szünet művészetét, egy könyv hirtelen becsukását; egy cigaretta meggyújtását; a színfalak mögött előidézett hatásokat, pisztolylövést, kiáltást, zuhanást, robajt; hatásos színre lépést, hatásos távozást – ezek mind olcsónak és könnyen leleplezhetőnek látszatnak, de ha kellő érzékkel és mértékkel élünk ezekkel az eszközökkel, ez jelenti a költészetet a színjátszásban.
Valaki azt mondta, a színművészet alapja a belefeledkezés. Ez természetesen valamennyi művészet alapelve, de különösen áll a színészre, hogy mindennél fontosabb a belső mérséklet és tartózkodás. Akármilyen féktelen, izgalmas is a jelenet, a színész bensejében a szakmai fogás nyugalomra és higgadtságra int, elindítja és irányítja az indulatok hullámverését – a külső tehát izgatott, a benső pedig fékentartott. Ezt csak belefeledkezéssel érheti el a színész.
Hány film, könyv, dal nem születhet meg, mert órák, napok, évek mennek veszendőbe pénzzel tömött ügyvédek, könyvelők, tanácsadók és egyebek kipárnázott, kényelmes odúiban!
