A művész tulajdonképpen sohase hallgasson kritikára, legkevésbbé munkaközben. A kritika megrontja az elfogulatlan, naiv biztosságot és aláássa az alkotó erőt.
Az igazi kritika egyszerre kell, hogy biztasson és nyesegessen – biztasson, hogy valaki a legtöbbet tudja kihozni talentumából (amennyiben van neki) és bíráljon, azaz jelezze a mű gyengeségeit, illetve a téma és kifejezésmód közötti esetleges ellentmondást, disszonanciát.
A művészet, ha van ilyen, a fürdőszobákban lelhető fel; ezt mindenki tudja.
Ha festő akarnék lenni, lehet, hogy megpróbálnék olyan lenni, mint Van Gogh, ha színész, akkor meg mint Laurence Olivier. […] De nem lehet egyszerűen leutázozni valaki mást. Ha valakinek tetszik, amit más csinált, akkor leginkább azon kell igyekeznie, hogy az ember megtapasztalja azokat a dolgokat, amiket az a másik valaki.
Az igazi nagy festmények nem a múzeumokba valók. A múzeumok temetők. A képeket az éttermek, az olcsó üzletek, a benzinkutak és a férfivécék falára kell akasztani.
Kétségtelenül korán lett belőlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a művészet terén is.
Nem akkor alkottál tökéleteset, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha már nem tudsz mit elvenni belőle.
Kellő színpadi érzékkel a semmit is hatásosan adhatja elő az ember.
Ha a művész elképzelt egy világot, és őszintén hisz is benne, a megvalósítás meggyőző lesz, függetlenül attól, hogy ez a világ milyen elemekből áll össze.
Semmi se kíván olyan éber szellemet, mint a vígjáték megalkotása és rendezése.
Bármely hivatásban vagy művészetben igen ritka jelenség a valódi magasztosság.
A művészi élvezet teljességét a szív örömével összekötni, ez volt mindig legfőbb életideálom, s e kettőnek egyesítése a legbiztosabb eszközöm is, mellyel mindkettőt teljességre vihetem.
Egy művésznek is az a legnagyobb dicsérete, ha elmerülünk az alkotásában, és megfeledkezünk az alkotóról.
Aki tényleg alkot, megéli egyszerre a legnagyobb szenvedést és a legnagyobb gyönyört is.
A főzés nincs egy szinten a művészetekkel, mondjuk az irodalommal, a festészettel vagy a filmmel, amelyek az ember pszichéjét szólítják meg. A psziché képes a katarzisra, a nyálkahártya meg a gyomor nem képes rá.
Amelyik műfajban megnyilvánulok, azt próbálom meghackelni – legyen szó annak a műfaji sajátosságairól, a szellemiségéről, a formavilágáról vagy a jellegzetes kliséiről. Azt vizsgálom, hogy melyek az adott terület jellemzői, és ezeknek mik a társadalmi-kulturális hatásai.
A művészet finom és érzékeny hártya közöttünk és a világ szíve között, és persze jobb, ha az embert vékony hártya borítja, nem pedig páncél.
Az égvilágon mindent utánozhatunk és meghamisíthatunk, csak a szeretetet nem. Szeretetet nem lehet lopni, utánozni, a szeretet csak olyan szívben lakozik, amely mindenestől képes odaadni magát. Ez minden művészet forrása.