Az őszinteség a legszebb elveszett művészet.
Művészet idézetek
A művészet a legmélyebb vigasz, a legolcsóbb önámítás, kárpótlás ezért a csalódásért, hogy ide születtünk.
Ahol a mű születik, és ezt kétszer teszi, egyszer a művészben, egyszer az olvasóban, ott nincs semmi keresnivalója az észnek.
Az alkotókedvet, a kreativitást nem lehet feláldozni egy éppen kellemetlen hatalom okán.
A kreativitás olyan drog, ami nélkül képtelen vagyok élni.
Imádom Franciaországot, mert ott mindenből művészetet csinálnak. Az épületek, a székek, a tányérok, poharak, a vasútvonalak, az autók, a szerszámok, az enni- meg innivaló, a divat – minden műalkotássá válik, hisznek a jó minőségű anyagokban, a jó mestermunkában és a gyilkos dizájnban. Ez megvan az olaszokban és a franciákban is.
Néhány remek rajzot amfetamin hatása alatt készítettem. Abban az időben a lányok elmentek az orvoshoz, és fogyókúrás tablettát kértek, a dokik meg marékszám adták ki a tablettákat. Nagy zacskó tablettával jöttek haza az orvostól! Én nem elleneztem a drogokat, csak nem voltak számomra fontosak.
Veszélyes azt állítani, hogy egy filmben egy nő minden nőt képvisel, vagy egy férfi minden férfit. Néhány kritikus imád általánosítani. Pedig valójában egy bizonyos emberről van szó, aki egy bizonyos történetben egy bizonyos úton halad. Ezek a konkrét dolgok megteremtik a maguk világát.
Hallgass a józan észre: minél jobban szenved az alkotó, annál kevésbé tud alkotni. Minél jobban szenved, annál kisebb az esélye, hogy élvezi a dolgát és igazán jó lesz az eredmény. Persze, van, aki Vincent Van Goghra hivatkozik: egy festő, aki rendkívülit alkotott annak ellenére, hogy – vagy pont azért, mert – szenvedett. Szerintem Van Gogh sokkal termékenyebb és sokkal rendkívülibb lett volna, ha nem korlátozza a belső gyötrelem. Szerintem nem a fájdalomban rejlik a nagysága, hanem a festésben találta meg azt a kis örömöt, ami kijutott neki.
Néhány művész abban a hitben él, hogy a harag, a depresszió vagy más negatív érzés érdekesebbé teszi a művészetét. Ragaszkodnak a haraghoz vagy a félelemhez, hogy a munkájukba is beleadhassák ezeket. Már a boldogság ötletétől is hányingerük lesz. Azt hiszik, elvesztenék az erejüket, vagy nem lennének elég érdekesek.
Vannak emberek, akik költői lelkek, s nagyon szépen ki tudják magukat fejezni szavakkal. De a film egy önálló nyelv. És annyi mindent el tudsz vele mondani, mert idő és jelenetsorok állnak a rendelkezésedre. Rengeteg eszközöd van: párbeszéd, zene, hangeffektusok és még mennyi minden. Ezért olyan érzéseket és gondolatokat is ki tudsz fejezni, amire semmilyen más nyelv nem képes. Varázslatos médium a film.
Egyszer felkerestem egy pszichiátert. Egy rossz szokás miatt, ami teljesen az életem részévé vált, úgy gondoltam el kellene mennem egy pszichiáterrel beszélni. Amikor beléptem a rendelőjébe, rákérdeztem: – Ön szerint egy terápia valamilyen módon károsíthatja a kreativitásomat? – Mire ő azt felelte: – Nos, David, őszintén szólva, igen. – Elbúcsúztam hát tőle, és hazamentem.
Minden alkotásom különös világokról szól, olyan világokról, amelyekbe soha nem juthatsz el, hacsak nem építed fel és nem teremted meg őket a vásznon. Ez az, ami igazán fontos számomra a filmekben: az egyre furcsább világok felfedezése.
Beleszeretsz az első ötletbe, abba az első kis darabba, de ha az már megvan, a többi idővel köré épül.
A középiskolában olvastam Robert Henri The Art Spirit című könyvét, innen ismertem meg a művészélet lényegét. Nekem a művészélet azt jelentette, hogy teljesen a festészetért fogok élni, és mellette minden másodrendű marad. Azt hittem, csak így juthatok mélyre, csak így fedezhetem fel, mi van odalent. Bármi, ami leterelt volna erről az útról, akkori logikám szerint, nem lehetett a művészélet része. Valóban, a művészélet szabadságot jelent. Bár azt hiszem, talán kicsit önzőnek tűnhet. Persze nem kell önzőnek lennie, a lényeg, hogy egy művésznek időre van szüksége.
…A művészélet a szabadságot jelenti, azt, hogy elegendő időd legyen arra, hogy a jó dolgok megtörténjenek veled. Túl sok idő másra nem is mindig marad.
Az elefántember olyan film, amilyenből négyévente ki kellene jönnie egynek, jót tesz a világnak, ha elmennek megnézni az emberek. Gyönyörű történet, gyönyörű élmény, időtlen.
A düh, a depresszió és a bánat gyönyörű egy történetben, de a valóságban a filmrendezőre vagy a művészre méregként hat. Satuba szorítja a kreativitást.
Van, aki azt mondja, nem érti a zenét, de a legtöbb ember az érzelmeivel éli meg, és tudják, hogy a zene elvont, nem feltétlenül ésszel kell felfogni, nem kell rögtön szavakkal értelmezni, csak hallgatni. A film nagyon is hasonlít a zenéhez. Lehet nagyon absztrakt, de az emberek érteni szeretnék, értelmet akarnak neki adni, amit szavakkal ki tudnak fejezni. És amikor ez nem megy, csalódottak.
Aztán jött az impresszionizmus. Az tudod, hogyan született meg? A Renoir azt mondta, hogy egyik nap egyiküknek nem volt több feketéje. Hát így.
A művész sohasem mérhető műve mértékével.
