A lényeg az, hogy felkeltsük a közönség figyelmét. Ha ehhez az kell, hogy Hamletet egy repülő trapézon vagy egy akváriumban adjuk elő, akkor azt kell tenni.
A macskák mint a szabadság, a misztikum és az elegancia jelképei, gyakran ihletői voltak a festőknek és a szobrászoknak. Számos helyi alkotásban felfedezhetők, így szoros, akár szimbolikus kötelékek is kialakultak.
Ami megtörténhet, az előbb-utóbb megtörténik, s hogy a művészet nemcsak tükrözni, de überelni sem képes a valóságot.
Ahol alkotás és létrehozás a cél, ott a művészet területén vagyunk, míg tudomány ott uralkodik, ahol a kutatás és a tudás a cél. Mindezekből magától adódik, hogy helyesebb hadművészetről beszélni, mint hadtudományról.
A tudomány története fejlődésjellegű. A művészetre vonatkoztatva a történet fogalmának semmi köze a fejlődéshez: nincs benne tökéletesedés, javulás, emelkedés; olyan utazásra hasonlít, amelyre azért vállalkoztunk, hogy ismeretlen földeket tárjunk fel és berajzoljuk őket a térképre.
A természet alkotása messze felülmúl mindent, amiről a legnagyobb művészek csak álmodnak.
Nagyon vizuális ember vagyok, és a zenei videók mindig is a kedvenc művészeti formámnak számítottak, gyerekkorom óta. A kezdetektől fogva szinte az összes klipem a saját ötleteim alapján készült. Csak akkor még nem tudtam, hogy akár én is rendezhetem őket. Nehéz lefordítani egy ötletet, ami a fejedben van – úgy, hogy valaki más is megértse –, és aztán életre kelteni. Néha magadnak kell megcsinálnod, még ha nehéz is.
A cél nélküli élet minden zen művészet visszatérő témája, a művész belső állapotát fejezi ki, miközben az időtlen pillanatban sehová sem tart. Mindenkinek vannak hasonló pillanatai, ilyenkor támadnak aztán olyan élénk benyomásai a világról, amelyek örökre beragyogják az emlékezet szemétkupacait – az égő avar kesernyés illata egy párás őszi reggelen, napfényben szárnyaló galambok a viharfellegek hátterében, a távoli vízesés moraja alkonyatkor vagy egy ismeretlen madár rikoltása az erdő mélyén. A zen művészetében minden tájkép, minden szélben hajladozó bambusz vagy magányos sziklaszirt rajza egy-egy ilyen pillanatot idéz.
Amikor úgy érzem, tele van a fejem mindenfélével, kezembe veszem az ecsetet, és a világ elcsendesedik.
A művészeti alkotásra számos ok létezhet, én általában az oktató jelleget szeretem hangsúlyozni. Szeretek tanulni a művészetből. Szinte képtelen vagyok formális keretek között tanulni, de magát a tanulást imádom. Ezt különösen sokra tartom a zsidó kultúrában: a tudás szent, a tanulás szent. Milyen csodás gondolat!
A szegénység és gazdagság egyaránt megrontja a művészetek alkotásait. De magukat a művészeket is.
A művészet a legmélyebb vigasz, a legolcsóbb önámítás, kárpótlás ezért a csalódásért, hogy ide születtünk.
Ahol a mű születik, és ezt kétszer teszi, egyszer a művészben, egyszer az olvasóban, ott nincs semmi keresnivalója az észnek.
Az alkotókedvet, a kreativitást nem lehet feláldozni egy éppen kellemetlen hatalom okán.
A kreativitás olyan drog, ami nélkül képtelen vagyok élni.
Imádom Franciaországot, mert ott mindenből művészetet csinálnak. Az épületek, a székek, a tányérok, poharak, a vasútvonalak, az autók, a szerszámok, az enni- meg innivaló, a divat – minden műalkotássá válik, hisznek a jó minőségű anyagokban, a jó mestermunkában és a gyilkos dizájnban. Ez megvan az olaszokban és a franciákban is.
Néhány remek rajzot amfetamin hatása alatt készítettem. Abban az időben a lányok elmentek az orvoshoz, és fogyókúrás tablettát kértek, a dokik meg marékszám adták ki a tablettákat. Nagy zacskó tablettával jöttek haza az orvostól! Én nem elleneztem a drogokat, csak nem voltak számomra fontosak.
Veszélyes azt állítani, hogy egy filmben egy nő minden nőt képvisel, vagy egy férfi minden férfit. Néhány kritikus imád általánosítani. Pedig valójában egy bizonyos emberről van szó, aki egy bizonyos történetben egy bizonyos úton halad. Ezek a konkrét dolgok megteremtik a maguk világát.