Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.
A vizek aggasztó szennyeződése, a lassanként növekvő radioaktivitás és a genocid tendenciákat életre hívó túlnépesedés homályos veszélye már széltében elterjedt – habár nem mindenütt tudatossá vált – félelemhez vezetett; az emberek azért szeretik a lármát, mert ezeket a jelenségeket nem engedi szóhoz jutni.
Ez kritikus pillanat a bolygónk számára. Annyira megváltoztattuk, hogy új geológiai korszakot hoztunk létre – az antropocént. Az emberek korát. Történelmünkben először szakadnak meg azok a globális kapcsolatok, amelyekre minden élőlény támaszkodik. De ha gyorsan cselekszünk, rendelkezünk ismeretekkel és megoldásokkal ahhoz, hogy bolygónk ismét boldogulni tudjon.
Ugyanazok az egyedülálló agyak és kommunikációs készségek, amelyek civilizációink fejlődését elősegítették, ma már hozzáférhetnek olyan technológiákhoz és intézményekhez, amelyek lehetővé teszik a világ minden nemzetének az együttműködését és összefogását, ha ezt választanánk. Ha az éghajlat-változással akarunk szembenézni, lehetővé kell tenni a fenntartható fejlődést és helyreállítani a biodiverzitást, akkor internacionalistának kell a megközelítésünknek lennie. Eközben nagyobb egyenlőséget kell elérnünk, mint előtte, illetve amit a nemzetek elvesznek a világtól, azt vissza is kell adniuk. A gazdagabb nemzetek sok mindent elvettek, és eljött annak az ideje, hogy adjanak.
A bolygó nem tudja támogatni a húsevők milliárdjait. Amennyiben mindannyian csak növényeket fogyasztanánk, akkor csak a jelenleg használt föld felére lenne szükségünk.
Mivel a természeti világ és a városi világ közötti kapcsolat, az ipari társadalom, az ipari forradalom óta távoli, ezért nem vettük észre, hogy mit csináltunk. Most látjuk, hogy szinte mindent, amit teszünk, annak következményei vannak a természeti világban. A természeti világ, amelynek része vagyunk, hihetetlenül összetett. És minden elem összeköttetésben van egymással.
Egyre többet és többet tehetsz, de a legjobb mottó mégis az, hogy ne pazarolj! Ne pazarold az elektromosságot, ne pazarold a papírt, ne pazarold az ételt! Éld úgy az életed, ahogy szeretnéd, csak ne pazarolj! Vigyázz a természeti világra, és a benne élő állatokra, növényekre is. Ez az ő bolygójuk is, nem csak a miénk!
A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk-e cselekedni. Sokan egyénileg is megtesznek minden tőlük telhetőt, ám valódi sikert csak akkor érhetünk el, ha gyökeres változások mennek végbe a társadalomban, a gazdaságban és a politikában.
Mi vagyunk az első generáció, amelyik a klímaváltozás hatásait már érzi, és mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik tehet még ellene.
Egy darabig még biztosan nem fogunk megszabadulni a fosszilis energiahordozóktól. Azok az emberek, akik ezen a területen dolgoznak, nem fogják elveszíteni az állásaikat. Ám az alternatívák révén sokkal több munkalehetőség születik majd.
A klímaváltozás az emberiség létét fenyegeti. Ha nem tartjuk kordában, akkor lényegében meg fogja sütni ezt a bolygót. Ez pedig egyáltalán nem túlzás, hanem valós veszély. Erkölcsi kötelességünk tenni ellene.
Néhányan azt mondják, inkább az iskolában lenne a helyem. Néhányan azt mondják, inkább tanulnom kellene, hogy klímakutató legyek, és így „megoldhassam a klímaválságot”. De a klímaválságot már megoldották. Ismerjük a tényeket és a megoldásokat. Csak annyit kell tennünk, hogy felébredünk és változtatunk. És miért is tanulnék egy jövőért, ami hamarosan megszűnik létezni, amikor senki nem tesz semmit, hogy megmentse azt a jövőt?! És mi okból tanulnak tényeket az iskolarendszerben, ha a legfontosabb tényeket, amelyeket ugyanezen iskolarendszer legkiválóbb tudománya kínálhat, a politikusaink és a társadalmunk nyilvánvalóan semmibe veszik?
Több szempontból azt gondolom, mi, autisták vagyunk a normálisak, a többiek viszont meglehetősen furák, különösen, ha a fenntarthatósági válság kerül szóba, ahol mindenki azt szajkózza, a klímaváltozás a létezésünket fenyegeti, mindannyiunk legfontosabb problémája – aztán ugyanúgy viselkednek, mint addig. Én ezt nem értem, mert ha a kibocsátás véget kell érjen, akkor véget kell vessünk neki. Számomra ez fekete vagy fehér. Ha a túlélésről van szó, nincsenek szürke területek. Vagy fennmaradunk, mint civilizáció, vagy nem. Változnunk kell.
Azt akarom, hogy rettegjenek, azt akarom, hogy úgy tegyenek, mintha égne a házuk, ugyanis nincs idő várni, most kell cselekedni a klímaváltozás megállítása érdekében.
A civilizációnk törékeny, mint egy homokra épített vár, az alapok ugyanis nem biztosak. A hétfő este pusztított tűzvészben erősen megrongálódott Notre-Dame-ot bizonyára újjáépítik, azt remélve, hogy az alapok erősek. Ugyanez azonban nem biztos, hogy elmondható a bennünket körülvevő világról.
Mi, a szigetországok és az óceánpartokon élő közösségek vagyunk a környezeti krízis frontvonalában. Egész szigeteket nyel el a tenger amiatt a hatalmas mértékű szén-dioxid kibocsátás miatt, amit a fejlett világ országai produkálnak. Ha a frontvonal elpusztul, végünk. Nem lehet visszacsinálni.
Nézz egy kicsit körbe, most már sok lesz a jóból!
Beszél a látvány, ha már nem értesz a szóból.
Túl messzire mentünk, majdnem kiirtottunk mindent,
Magunk alatt vágjuk a fát, miért játszunk Istent?
Ami sok, az sok. Az igazság az, hogy a bolygónk vészjelzője már kialudt, most itt az idő, hogy felébredjünk és cselekedjünk.
A szelektív hallásnál sokkal jobb a szelektív hulladékgyűjtés!
A klímaváltozás tény, most is történik, és ez a legsürgetőbb fenyegetés, amivel fajunk szembenéz. Együtt kell dolgoznunk, nem halogathatjuk tovább. Támogatnunk kell a világ azon vezetőit, akik nem a nagy szennyezők, hanem az emberiség nevében szólalnak fel.