Most még javíthatunk a helyzeten. Csökkenthetjük a természetre gyakorolt nyomást, változtathatunk fejlődésünk irányán, és ismét olyan fajjá válhatunk, amely összhangban él az eleven környezettel. Csak elhatározásra van szükségünk. A következő néhány évtizedben utoljára lesz lehetőségünk arra, hogy szilárd és tartós otthont alakítsunk ki magunknak, és visszahozzuk azt a gazdag, egészséges és csodálatos világot, amit hajdani őseinktől örököltünk. A tét a jövőnk ezen a bolygón; az egyetlenen, amelyikről biztosan tudjuk, hogy életet hordoz.
Ha területeket adunk vissza a természetnek, alkalmunk nyílik arra, hogy megújítsuk életadó kapcsolatunkat az eleven világgal, nemcsak a közvetlen környezetünkkel, de távoli földekkel és tengerekkel is. Ha nem akarunk többé uralkodni a természeten, az elkövetkező nemzedékek tartós harmóniában élhetnek vele. Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Van tervünk. Tudjuk, hogy mit kell tennünk. Van járható út a fenntarthatóság felé, és ez az út minden földi élet számára jobb jövőbe vezet. Meg kell értetnünk politikai és gazdasági vezetőinkkel, hogy ez a jövő nem egyszerűen csak olyasvalami, amire szükségünk lenne, hanem az, amit mindannyian és mindenekelőtt és mindennél inkább akarunk.
A természet visszaszorulása elleni küzdelem érdekében a Save Our Wild Isles kampány arra szólítja fel az embereket, hogy „hetente egyszer vaduljanak el” – ami magában foglalhatja vadvirágmagok elültetését, növényi alapú élelmiszerek fogyasztását vagy a közösségi projektekben való részvételt.
(The Guardian, 2023 március 13.)
Az igazság az, hogy mindannyian, függetlenül attól, hogy kik vagyunk vagy hol élünk, szerepet játszhatunk és szerepet kell vállalnunk a természet helyreállításában. Könnyű túlterheltnek vagy tehetetlennek érezni magunkat a bolygónk előtt álló problémák nagyságrendje miatt, de a megoldások a kezünkben vannak. Bizakodó vagyok a jövőt illetően, mert bár a természet válságban van, most van itt az ideje a cselekvésnek, mert együtt még megmenthetjük.
(The Guardian, 2023 március 13.)
Sokan úgy tartják, hogy az újrafeldolgozás általánossá válásával újfajta kapcsolat alakulna ki a gyártók és a fogyasztók között; utóbbiak például inkább csak bérelnék a mosógépeket és a televíziókat (ahogy ma már sok helyen a mobiltelefonokat), és jóval nagyobb hangsúly esne a javításra, illetve a minél kisebb környezetterhelést jelentő újrahasznosításra.
Tudod, mi lesz az elkövetkező háborúk tétje? Nem arany, nem néhány kilométerrel odábbtolt országhatár. Ezeket a háborúkat azért fogják vívni, hogy megszerezzék egyes folyók forrásvidékét. Azon országok fogják kirobbantani, melyek területére máshonnan folynak be a vizek, eleve szennyezetten, megmérgezve. A tiszta forrásokért fogjuk vérünket ontani.
Az önmagunkkal való szembenézés és értékeink szükségszerű revíziója soha nem könnyű feladat. (…) De szinte biztos, hogy túl kell esni rajta, saját életünkben külön-külön éppúgy, mint a társadalmak életében együtt. Vagy akár az egész bolygóéban, hiszen (…) globális környezeti problémáink minden eddiginél általánosabb értékrevíziót kényszerítenek ránk.
Hajlamosak vagyunk (…) azt hinni, hogy a kicsi és nem ehető élőlényekre kevésbé van szükségünk.”Hát kihalnak, na és? Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom és csúszómászó, mint az ember?” Ez a látszólag józan felfogás nem veszi tudomásul azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a természetben szinte semmi nem haszontalan: a vad fajok olyan szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, amiket nélkülük csak igen körülményesen tudnánk megszerezni. Ráadásul igen drágán is, míg ők ingyen adják. Elvesztésük ugyanolyan veszélyekkel jár, mintha, mondjuk, egy repülőgépből kihullanának az apró és látszólag jelentéktelen tartószegecsek.
Gyakran elhangzik a kérdés: „Mi a mai világ legfontosabb környezeti és népesedési problémája?” A tömör válasz talán a következő: „Az, hogy egyetlen legfontosabb problémát keresünk.” Ha nem oldjuk meg az összes problémát, csak mondjuk tizenegyet a tizenkettő közül, egymással való összefüggéseik garantálják, hogy az egész munka hiábavaló legyen.




