Olvadozik… tőled. Attól, amit adsz neki, az érzéstől, amit kap tőled. És te is olvadozol. Attól, amit ad neked, az érzéstől, amit kapsz tőle. És ez így jó. Mert mindketten olvadoztok egymástól. És ez fontos. Ez kell. Mert addig olvadoztok, amíg teljesen egymásba olvadtok. És eggyé váltok. Tökéletes, szép egységgé.
Kétféle számtan van. Az ész számtana és a szívé. Az ész számtana szerint a kettő, az öt, a száz, az ezer vagy a millió mind nagyobb az egynél. De a szív számtanában lehet az egy nagyobb bármennyinél. Kaphatsz bármennyi jó szót, törődést, az összes együttvéve kevesebb, mint egy. Az az egy, amit attól az egytől kapsz.
Az Egyetlentől.
– Mondtam már, hogy szeretlek?
– Nem.
– Pedig igen.
– Még mindig?
– Örökké.
„Sokat gondolok rád.” Akik szeretik egymást, gyakran mondják ezt a másiknak… De ha igazán, szíved mélyéből, testedből-lelkedből szereted, akkor ez a mondat csak gyenge leírása a valóságnak. Mert ha így szereted, akkor nem „sokat gondolsz” rá, hanem mindig. Sőt. Nem is gondolsz rá. Ez egészen más érzés. Folyamatosan jelen van az életedben. Ha dolgozol, ha kirándulsz, ha pihensz, ha zenét hallgatsz, vagy a madarak csiripelését élvezed, ha olvasol, vagy ha éppen kávédat kavargatod, mindig-mindig érzed a jelenlétét. Nem gondolsz rá, hanem érzed, hogy veled van, benned él. Minden pillanatban.
Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.
Téptük egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő…
Van a szerelem… A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.
Az igazi szerelem zálogot szívesen ad.
Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot. Mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok. Mert nem lehet. Mert a boldogjátékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű. Csak adni kell. A szívünket. Egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy karácsonnyá. Játssz velem.
Aki szeret, az nem vár a saját odaadásáért ellenszolgáltatást.
Újból számadást csinált közel tízéves szerelmi múltja emlékei között, és ismét arra a következtetésre jutott, hogy itt nincs gondolkozni való: végre megtalálta az igazit, a gyémántot, amelyre csak egyszer lehet egy életben akadni. Ezt a gyémántot, a ragyogó és színes gyémántot magához kell kapcsolni, akár a puszta kezével is, és soha el nem bocsátani, mert különben egész életében csak vágyni fog a fénye után.
Az igaz szerelem és a házastársi hűség önmagában is elegendő ahhoz, hogy megszentelje a házasságot, s törvényessé tegye a szerelmet.
Az igaz szerelmi történeteknek sosincs végük.
A létezés gondja, baja közepette hirtelen túláradó meggyőződését érzem, hogy a mi sorsunknak egybe kell fonódnia. Érzem, hogy nem létezik más élvezet, mint az Ő élvezete, nincs szomorúság, csak mikor Ő okoz fájdalmat a sóhajával. Szerető mosolyában minden boldog lesz. Elhalványulnak korábbi hivalkodó ambícióink, kötöttségeink, terveink, nézeteink. A kedvéért hátat fordítunk a társadalmi elvárásoknak – ilyen a szerető. Ez a szerelem.
Ameddig csak lesz igaz, tiszta szerelem a világon, addig a csókolózás lesz a szerelmesek egyik legkedveltebb időtöltése (…) Részegítő mámora a fiatalság ígérete, a férfilét öröme, s az öregkor üdvössége.
Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: „szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: „örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.
Van olyan Szeretet, ami egy, oszthatatlan: ez az, amit az iránt az egy iránt érzel, aki a társad az életben. Aki a lelked párja, akinél a szíved van. Ezt a szeretetet, ami összeköt vele, mással nem tudod megosztani. Még ha akarnád, akkor is képtelen lennél rá. Mert csak az övé. Ez a legnagyobb, legkülönlegesebb szeretet, az élet legnagyobb ajándéka és köteléke.
Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki.
Viszontlátjuk egymást, megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást.
