Az ember, akit megérint az örökkévalóság, meghallja az idő múlásának hangját.
Rakonczay Gábor
1981. jan. 28. -
magyar evezős, kenus. extrém sportoló, többszörös világrekorder
Rakonczay Gábor magyar ultrafutó, óceáni evezős és extrém sportoló, aki rendkívüli állóképességet igénylő kihívásairól vált ismertté. Teljesítményei mögött a kitartás, a céltudatosság és a határok feszegetése áll. Megszólalásaiban gyakran beszél a komfortzóna feladásáról, a nehézségek leküzdéséről és a kitűzött célok követéséről.
Elébe menni a reménytelen küzdelemnek, az egyik legmeghatározóbb emberi tulajdonság.
Délután jön egy sirály. Azt játssza, hogy leszáll elém, majd ahogy elhaladok mellette, és látja, hogy nem adok neki kaját, újra elém száll. Később már hárman vannak. Hiába mondom nekik, hogy ez vega hajó, és nincs nálam se hús, se hal, továbbra is értetlenül nézve türelmesen kunyerálnak.
Irányadóként kellenek a meghatározó célok, mert nélkülük vajmi keveset használunk a bennük levő potenciálból. Pontosan érezzük, hogy a fejlődés késztet arra, hogy ne maradjunk egy helyben. A fejlődésben nincs stagnálás. Vagy fejlődünk, vagy haladunk visszafelé a pusztulás irányába. Nincs köztes állomás és valamerre e pillanatban is tartunk.
Amíg van időnk, addig kell megtalálnunk azt az egyedi felületet, amivel értelmet adunk a létezésünknek és értéket az emberiségnek.
Kemeny napok. Ez az, amire csak utólag büszke az ember. Mert most benne lenni – nem tűnik túl nagy épeszűségnek.
Volt idő, amikor úgy láttam, addig jó, amíg nem szilárd az élet értelméről alkotott elképzelésem. De van ennek másik olvasata is. Muszáj látni az értelmét, máskülönben súlytalan lesz a létezés. Ok és értelem nélkül az embert elfújja a szél.
Egy dologba tudok csak kapaszkodni: a cselekvésbe.
A hőn áhított céljaink csak pillanatok az életünk tengerén. Időnk nagyrészt két cél közötti úton levés tölti ki, ezért az út, amin haladunk mindig fontosabb a célnál, ami felé igyekszünk. A cél csak egy eszköz, hogy irányban tudjunk menni, de mint irányzéknak tűpontosnak kell lennie. Azt is mondhatjuk: az ember élete a sors által kijelölt úton vezet, ahol a céljaink, mint mérföldkövek segítenek. Tudjuk, hol tartunk, és ha el is értünk egy célt, megyünk tovább. Ami nem változik az a haladásba vetett filozófiánk, és az azt támasztó etikánk.
Már látom, micsoda balgaság, hogy az emberek nagy része egèsz életében küzd valamilyen problémàval vagy egy halom komplexussal, és emiatt nem tudja elfogadni saját magát sem, nemhogy a világot és a többi embert. Így egyre csak őrlődik, és mélyíti a problémáit. Pedig ha tudná, micsoda egyszeri és megismételhetetlen csoda is ő valójában. S ennek oka, hogy olyan világot teremtünk magunknak szárazföldi életünkben, ahol előbb vesszük észre a másik ruháját, mint lényének ritka fényét.
A kétség igazán utálatos dolog. Ha kap egy kis figyelmet, megerősödve átváltozik félelemmé.
Az élet nem egy megoldandó rejtély, hanem egy megtapasztalandó folyamat.
A hajó számára az idő csak a vízen létezik. A parton a hajó lelke mély álomban várja a sorsát.
Az, hogy rendben vagyunk, abszolút nem önzőség. Ez a kiinduló alapállapot, egyfajta kulcs, hogy a világ hasznára tudjunk lenni. Ezzel szemben az, hogy megelégszünk azzal, ha nem vagyunk rendben, vagy hosszú időre elhagyjuk magunkat, és segítségre szorulunk… Az színtisztán önzőség.
Tovább evezek. A viharnak csendesednie kell, nem tarthat örökké. Ez az, amiben itt kinn bízhat a tengerész. Egyetlen vihar sem tart örökké.
Egy hatalmas éjjeli szivarvány sejlik fel előttem. Elképesztő méretével elválik a mögötte lévő mélysötét zivatartól, ahogy a keleten levő telihold bevilágítja. Hangosan örülök: 12 éve ugyanezen a hajón láttam életem első éjjeli szivárványát, most meg ismét itt van.