Az évekkel az ember változik, s változik a dolga a világban. Ideje van a társaslétnek és ideje az egyedüllétnek. A magány ajándék. Elmélyülni való alkalom. Akit nem ér el, vagy aki nem tudja, mit kezdjen vele, mindenképpen veszít. Akkor is, ha nem tud róla.
Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel.
Nem akarok morbid lenni. A hetven év egyébként is nagyon messze van. Ami engem illet, teljes értékű életet éltem, és ha holnap meghalnék, nem bánnám. Éltem. És megtettem mindent.
Azt mondják, az idő megváltoztatja a dolgokat. De az igazság az, hogy magadnak kell megváltoztatnod őket.
Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.
Az idő maga az elemek egyike.
Amiről nincsenek tapasztalataink, azt történelem előtti kornak hívjuk. Az a már kézzel tapintható korszak, amit mi a szó szűkebb értelmében történelemnek nevezünk, körülbelül hatezer évet ölel föl; hatezer fordulatot a Nap körül; sorsüldözött, szeretett és elátkozott bolygónk hatezer ellipszisét, melyet fáradhatatlanul kísér útján kicsi, tekintélyes, sápadt mosolyú társa, a Hold.
Az sem helytálló, miként a kívülálló talán szeretné hinni, hogy a múlt elevenségének csak megfigyelői, míg a jelenének részesei vagyunk. Foglalkozni a történelemmel azt jelenti, hogy hidat verünk a múlt és a jelen közé, és mindkét partot figyelemmel kísérjük, mindkettőn tevékenykedünk.
Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?
Néha megáll egy pillanatra az idő. Egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép. Elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok. Semmi sem változik. Aztán elmúlik a pillanat.
Egyetlen dolog biztos, a jelen. A múltat folyton átértékeljük, megtöltjük nosztalgiával, a jövő csak fátyolhalmaz, szüntelen fátyollebbenés, s minden fátyol mögött egy-egy halott illúzió…, de a jelent módunkban van enyhíteni.
Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövő az, ami számít.
Nem a múló időt kell ünnepelni, hanem dicsőséget szerezni annak, ami még előttünk áll.
Minden évünk: egy életkör. Egy gyűrű az életfa törzsén. És minden életkör végén kicsit meghalunk – ugyanakkor minden új kör kezdetén kicsit föltámadunk.
Ha két ember az ötvenedik születésnapját ünnepli, akkor lehet, hogy egyikük minden további nélkül kétszer annyi élményre tekinthet vissza, mint a másik. Élete nem csak színesebbnek, de kétszer olyan hosszúnak is tűnhet.
Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.
Fogj bele valamibe! Akkor nem ellenséged lesz az idő, hanem szövetségesed.
Mindig vannak határidők, mindig ketyeg valahol egy óra. Ezért fontos, hogy jól osszuk be az időt.
A múltat nem lehet jelenné tenni; soha nem tudhatjuk meg, hogy mik nem vagyunk. Pedig ugyanaz a fátyol fedi a múltat, a jelent és a jövőt.
