2017-ben és 2018-ban a Ferrarival a világbajnoki címért küzdöttem, 5 versenyt megnyertem, a végén viszont csak második lettem Lewis Hamilton mögött. Két év egymás után annyi energiát elvett tőlem, mentálisan is, aztán az eredménytelenség miatt kétségeim lettek: Lesz még itt valami? Van még remény?
Összességében a Schumacherre jellemző zsigeri alattomosság nincs meg Hamiltonban. Biztos fölszisszennek most a Schumacher-rajongók, de ha magukba néznek, akkor pontosan tudják, hogy ha néhány manővert az ellenfél csinált volna, akkor elég hamar fölugrottak volna a fotelből, és kiabáltak volna csúnyákat.
A Forma-1-ben kevés választja el a zsenit a hülyétől, aki azt az egy centit többször elméri, abból hülye lesz, aki túl hamar adja fel magát, túlságosan puhányan csinálja, azt kiröhögik a többiek, előbb-utóbb a szurkolói is kikezdik, hogy miért hagyja ott még nyitva az ajtót. Nagyon nehéz megtalálni, hogy hol van az a váltópont, ahol te még épphogy a szabályosság határán belül maradsz, és persze minden szituáció más és más.
2017-ben ott voltam a dobogónál Silverstone-ban – csak kérdéseket tettem fel, egyetlen alkalmam a silverstone-i dobogón –, és annyira hálás voltam, hogy Daniel nem volt ott, mert személy szerint a barátnőm izzadt tornacsukájából sem innék pezsgőt, nemhogy Daniel Riccardóéból. De ez van, része a pillanatnak, a rajongók imádják. Ez teszi a sportot azzá, ami.
Ha az újságíró ezt kérdezi: „Hogy érzi magát miután az első körben kiesett ütközés miatt?”, alapból ezt akarom válaszolni: hogy: „Mit gondol, hogy a francba érezném magam, miután az első körben ütközés miatt kiestem?” De nem teszem, mert először is, nem akarok kellemetlen alaknak tűnni, másodszor, mert tudom, hogy nem az újságíró dolga megmondani, hogyan érzem magam; a saját szavaimmal szeretnék hallani. Azzal tisztában vagyok, hogy abban reménykednek, megszegem a protokollt és valami botrányosat mondok, de sajnálom – ha ezt akarják, várniuk kell Maxre.
A csúcs az volt, amikor megelőztem Michael Schumachert. Hihetetlen, milyen könnyen ment! Aztán észrevettem, hogy felvezető körön van…
(Ricardo Zonda élménybeszámolója élete első F1-es edzéséről)
A legérzelmesebb bajnoki címem határozottan 2000. Suzuka a Ferrarival. 21 évig a Ferrari nem szerezett ezelőtt bajnoki címet, 4 évig pedig nekem nem sikerült elérnem, aztán végre 2000-ben megnyertem ezt a kivételes versenyt és a bajnokságot is.
F1-es versenyzőnek lenni nemcsak abból áll, hogy vezet az ember, nemcsak gyorsnak kell lenned. Vezetned kell a csapatot, irányítani az embereket. A csapat minden egyes tagjából meg kell próbálnod kihozni a legjobbat. Ehhez pedig megfelelő mentalitásra van szükség, megfelelő hozzáállásra a munkában azon emberekkel, akikkel együtt kell dolgoznod. Értened kell az embereket.
A Forma-1-ben nagyon gyorsan változik minden és az, hogy aláírhatok egy papírt, amivel csatlakozhatok a korszak legnagyobb csapatához, hatalmas pillanat. Ugyanakkor, ha nem teljesítek jól és szétrúgja a s*ggemet minden idők legnagyobb versenyzője, azt jelentené, hogy egy év múlva kirakják a szűrömet. Ez hatalmas lépés volt a ranglétrán.










