– Mi Spanyolország fővárosa?
– Real Madrid.
A futballtörténelem egyik legerősebb klubtizenegye – Real Madrid:
Dominguez, Marquitos, Santamaria, Zárraga, Vidal, Santisteban, Herrera, Del Sol, Di Stéfano, Puskás és Gento.
Már többször szóba hoztam az akváriumos példát. Ha egy hal beteg, akkor is az marad, ha gyógyítás nélkül átteszed egy másik akváriumba. A Manchester Unitednél is hasonló a gond. Nem mindig az edzővel van a baj. Sokkal mélyebben gyökerezik. Ha én lennék a klub elnöke, egyértelművé tenném, szerintem mi a rossz.
Az angol Premier League a világ legnehezebb bajnoksága, minden csapat jó, mindegyik harcol, mindegyik fut, minden játékos kiváló erőben van, egyszerűen nincsenek könnyű meccsek.
Jegyezzék meg, amit most mondok. Egyszer egy nagy klub tulajdonosa leszek. Ez biztos.
(2024. december 27. – Globe Soccer Awards díjátadó, Dubai)
A fociban a lényeg, hogy amikor megkapod a labdát, baromi gyorsan olyannak kell passzolni, akinek a meze ugyanolyan színű, mint a tied! Ja, és futni kell. A vízilabdában ezt már megoldották, aki nem úszik, megfullad.
Az öltöző elég robbanékony hely tud lenni egy városi derbi elvesztése után.
A nyilvánosság kritikája könnyen kikezdi a focistákat épp úgy, mint a menedzsereket.
Egyetlen csapat sem tette be úgy a lábát az Old Traffordra, hogy a United talán meghátrálásra kényszeríthető. Senki sem kényelmesedhetett el attól a tudattól, hogy mi talán fegyelmezetlenek leszünk. Ha 1-0-ra vagy 2-1-re vezetett az ellenfél, akkor a kapitányuk már tudhatta, hogy olyan utolsó negyedórában lesz részük, amivel nem fogják tudni felvenni a tempót. Mindig tartaniuk kellett ettől.
A nyomás többnyire a sajtóban kezdődik. Ha rossz szériánk volt, azonnal azt harsogták a főcímek: „Lejárt az időd, Fergie, vedd a kalapod”. Mindig ugyanaz a szöveg a szavatossági időm lejártáról. Lehet nevetni rajta, de nem érdemes túlságosan felhúzni magad, mert a hisztériakeltés ennek a szörnyűségnek a természetéhez tartozik. Rengeteg előnyös főcím jelent meg rólam az évek során, de csak azért, mert ezt a sajtó aligha kerülhette volna el, hiszen sikeresek voltunk. Ha pedig tetszik, amikor zseninek neveznek, akkor el kell fogadnod azt is, amikor később bolondnak kiáltanak ki.
Ha valaki azt akarja tudni, milyen a Manchester United menedzserének lenni, az nézze csak meg az utolsó negyedórákat. Egészen hátborzongató: olyan, mintha a háló magába szippantaná a labdát. Néha mintha még maguk a játékosok is tudnák, hogy úgyis a hálóba kerül a labda. Tudják, hogy gólt fognak lőni. Ez persze nem mindig jön be, de a csapat rendületlenül hisz abban, hogy megtörténhet. Ez az egyik legfontosabb dolog a Unitednál.
Nekem mindig az volt az elvem, hogy a játékosaim állandóan a csúcson legyenek, mindig élet-halál kérdésének tekintsék a felkészültségüket. Ez a győztes hozzáállás.
Mi késztetett még a visszavonulásra? Kicsit az is, hogy azon a varázslatos barcelonai estén felértem a csúcsra. Korábban csak vágyálmokat kergettem, a csapataim mindig hamar kiestek az európai kupákból. S ha az ember egyszer végre eléri a célját, akkor arra gondol:nem biztos, hogy még egyszer sikerülhet.
Egyszer olyan távolról és olyan erősen lőtte Peter Schmeichelnek a labdát, hogy az körbekergette őt az edzőpályán a szemtelenségéért. Scholes elsőosztályú orvlövész lehetett volna.
Az emberek a focira is alkalmazni akarják az üzlet szokásos szabályait. A foci azonban nem egy csűr, nem is egy malom, hanem emberi lények bizonyos fajta gyülekezete. Óriási különbség.
Nem számít, hányszor lökték meg, hány szabálytalanságot követtek el ellene, az egész lénye ellenállást sugallt: „Te engem nem fogsz kiszorítani ebből a játékból, mert én Cristiano Ronaldo vagyok.”
Szombat délelőtt ott állsz, nézed a meccset, és egyszer csak felfedezel egy George Bestet, Ryan Giggst, vagy Bobby Charltont.
A futball kihozhatja a legjobbat, de a legrosszabbat is az emberből, mert annyira erős érzelmeket tud megmozgatni. Egy döntő jelentőségű meccsen a játékosok elveszíthetik a türelmüket és a higgadtságukat, és ezt a menedzser fogja megszenvedni.
