Arsène Wenger mindig is különleges marad számomra, de Pep Guardiola nagyon kivételes, hidd el, dolgoztam vele, és egy nagyszerű ember, nagy vezető.
Semmi titka sincs jellegzetes lövésemnek, csak a sok gyakorlás. Egyáltalán nem természetesen jön. Gyors voltam, volt érzékem a gólszerzéshez, de minden másért keményen meg kellett dolgoznom, mert edzés nélkül semmire sem megy az ember. Edzések után felállítottam néhány bábut, megkértem a kapust, hogy maradjon kint velem, és gyakoroltam. Nincs titok, csak kemény munka. Tudom, hogy ez klisészöveg, de ez az igazság.
Meg kell tanulnod játszani a veled szemben álló kapussal. Amikor a gólvonalról kirongyolnak elém, a legfontosabb cél, hogy megállítsam a lendületükben őket, mert ilyenkor nem tudnak olyan messzire elvetődni. Szóval, amikor a kapus kifut elém, először is ránézek, ettől pedig megtorpan, mert rájön, hogy csak ő meg én vagyunk, kettecskén. De ekkorra már késő, a labda már rég mögötte van.
A legtöbb csatár elkapkodja a helyzeteket a tizenhatoson belül, pedig ilyenkor van a legtöbb időnk. Itt futballidőre kell gondolni, mert természetesen nem beszélgethetsz a társaiddal, miközben átveszed a labdát. De több időd van, mint gondolnád. Nálad van a labda, a védők nem bánthatnak, és előnyben vagy a kapussal szemben is. Maradj nyugodt, légy magabiztos, bízz a képességeidben, és alkalmazkodj a szituációhoz, hogy a helyes döntést tudd meghozni.
Ami Dömét illeti- elképesztő egyénisége a magyar futballnak, fantasztikus játékos volt, azóta sincs még egy ilyen futballista. Aki visszanézi az akkori meccseket, az láthatja, hogy talán ő volt az utolsó olyan mohikán, aki mindig örömmel játszotta a focit. Sír a lelkem és a szívem, amikor ma egy rossz mérkőzésen, a játékosok csak szaladgálnak, ütköznek, becsúsznak, és nem látok többek között egy Détári Lajost, aki egy megmozdulással, egy lövőcsellel, örömfocival megörvendeztetné a szurkolókat.
Annál, hogy harmincöt évesen leül valaki a Fradi kispadjára, nem hiszem, hogy létezik nagyobb kihívás Magyarországon edzőként.
A Fradi egy olyan klubkultúrát, hagyományt, családiasságot jelentett, amelyben, ha az ember átment az egyik öltözőből a másikba az egy fok volt a szamárlétrán. Persze tudnunk kellett, hogy kinek hol volt a hierarchiában a helye, úgy is éltük meg – inasként. De csodálatos inas évek jöttek a legendák között.
Gyerekkoromban csak a labda, a foci és a meccsre járás kötött le. Semmi más nem érdekelt. Nyilván akkor is voltak diszkók, táncklubok, koncertek, de egyik sem érdekelt igazán.
Gyerekkoromban az élet kijelölte számomra az utat: a futballt. Azóta ezzel foglalkozom, gyanítom, most már ezzel is fogok.
Barcelonában időnként meccs közben is felnéztem a lelátóra, és nem hittem a szememnek. Hetven-, nyolcvanezer ember ült ott, leste minden mozdulatunkat. A Valenciánál sokkal családiasabb volt a hangulat, a Barcánál mindig trófeáért kellett harcolnunk, ott más nem jöhetett szóba, csakis a győzelem.
Én már nagyon sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egy angol klubban dolgozom, nem egy konkrét csapatnál, hanem az angol bajnokságban, mert rendkívül szimpatikus, a játékstílus hihetetlenül támadó szellemű, szinte minden meccs az ostromról szól. Az a fajta bajnokság, amit kimondottan szeretek nézni a tévében.
A futball így működik: ha vezércsillag vagy, nagyon sokat várnak el tőled. Ha a csapat nem játszik jól, a legtöbb kritika azt éri, aki vezércsillag. Én egészen gyerekkorom óta ezt élem át, minden klubomnál így volt. Tőlem mindig mindenki többet vár, mint másoktól. Ehhez már hozzászoktam.
Szépen játszani, és nyerni: ez a legnagyobb ajándék egy labdarúgó számára.
Van úgy, hogy elképzelem, ha lövök egy gólt, akkor hogyan fogok ünnepelni. Olyan is van, hogy gyakoroljuk. Az európaiak nem hallgatnak szambát, ami az én kedvenc zeném, ezért ha gólt szerzek, gyakran táncolok a pályán. A brazilok mind tudnak táncolni, ezért nekik könnyű, ellenben az európaiak nem nagyon, így nekik nehezebb!
Kevés játékosnak adatik meg, hogy az ellenfelet is megörvendeztesse góljával.
Klubszinten a Bajnokok Ligája a legértékesebb trófea, válogatott szinten pedig a világbajnokság. Azt hiszem tehát, hogy ez a két legértékesebb cím a teljes pályafutásom alatt.
Az összes csel nagyon nagy örömet szerez, ha utána azt érzed, hogy hülyét csináltál a védőből. Én a flip-flapot szeretem a legjobban: az ellenkező irányba gurítani a labdát anélkül, hogy levennéd róla a lábad, ez igazán remek érzés!
Én mindig is focista akartam lenni. Olyan helyre születtem, ahol az apám is játszott, a bátyám is játszott, én meg ezt néztem kiskoromtól.
Azt hiszem, a futsal nagyon fontos lehet egy pályafutás kezdetén: sokat segít a labdakezelésben, a képességek kialakulásában. Nekem abban jelentette a legtöbbet, hogy megtanultam kis helyen cselezni.
A kutyámon élesítettem a cseleimet. Nagyon sokat játszottam a barátaimmal, és ha ők elfáradtak, a kutyámmal folytattam. Hogy jól játszott-e a kutya? Futott a labda után, és nem fáradt el!
