368 idézet
Az egyetlen olyan játékos az edzői karrieremben, akiről leperegtek a hibái, David Beckham volt. Játszhatott akár a lehető legpocsékabbul is, sosem hitte el, hogy rosszul teljesített volna. Ha ilyenkor megbíráltam, csak legyintett rám, azt mondta, tévedek. Hihetetlenül jól tudta védeni magát. Hogy ez az őt körülvevő embereknek volt-e köszönhető, nem tudom. Azt azonban sohasem ismerte be, hogy rossz meccse lett volna.
Társasági életem megsínylette, hogy annyira beleástam magam a munkába Manchesterben. Már nem tudtam kimozdulni szombat esténként sem. A foci kizsigerelt. A délután hármas meccsek után is csak háromnegyed kilenc körül értem haza. Ez volt a siker ára.
Cristiano Ronaldo volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.
A korai leckékből megtanultam, hogy a hazai meccseinken mindig az ellenfél legjobb csapatára, legjobb taktikájára, legerősebb teljesítményére számítsunk, és ezzel együtt se adjunk neki esélyt.
Időnként a legjobb játékosok is elvesztik az önbizalmukat.
A labdarúgás mindent megadott nekem, megélhettem a legboldogabb és a legnehezebb pillanatokat, amik mind hozzájárultak a személyiségfejlődésemhez.
Az első világbajnokság, amire emlékszem, az 1950-ben volt, amikor 9 vagy 10 éves lehettem. Az apám labdarúgó volt, és óriási ünnepséget tartottak, amikor Brazília és Uruguay játszott, de a brazilok vesztettek… Láttam, hogy apám sír. Én a gyerekek között voltam, s megkérdeztem, miért sír. Ő azt mondta: „A brazilok elvesztették a világbajnokságot.” Erre én tréfálkozni kezdtem, és így feleltem: „Ne sírj, én majd megnyerem neked a világbajnokságot.” És 8 évvel később, 1958-ban Svédországban valóban játszottam a VB-n, és valóban meg is nyertük.
Elég jó vagyok ahhoz, hogy profi focista legyek, egy-egy angliai csapat még jól is járna velem. A Premier League-ben a szélsők jobbak is lehetnének. Le tudom venni az átadásokat, néhány játékost ki tudok cselezni, és máris itt a gólhelyzet. Nem mondom, hogy én leszek a következő Cristiano Ronaldo, de gyors vagyok, és jól bánok a labdával.
A futballedzősködés soha véget nem érő kihívássorozat. Ennek nagy része valóságos esettanulmány az emberi gyarlóságról.
A kispadon eltöltött éveim alatt kezdetben heti 6 fontért tartottam edzéseket az East Stirling-i játékosoknak, s innen jutottam el oda, hogy eladjam Cristiano Ronaldót a Real Madridnak 80 millió fontért.
Egy döntő elvesztése megrázó élmény, különösen akkor, ha mi 23-szor lőttünk kapura, az ellenfél pedig csak kétszer, vagy ha kihagytunk még egy tizenegyest is. Ilyen esetekben nekem mindig az volt az első gondolatom, hogy gyorsan át kell tekinteni, mi is a legsürgősebb feladat az adott helyzetben. Azonnal a javításon és a megújuláson kezdtem el gondolkodni.
Ha olyan meccseredményt keresek, amely összefoglalóan mutatja be a Manchester United minden jellemzőjét, akkor a számomra az utolsó, az 1500. mérkőzés jut eszembe: West Bromwich Albion-Manchester United 5-5. Őrjítő. Csodálatos. Vicces. Felháborító.
Nem sok vezető edző ismerheti azt a kiváltságot és felemelő érzést, amekkora hatalmam és befolyásom nekem lehetett a Manchester United fölött.
Már az Aberdeenben és a Manchester Unitednál eltöltött kezdő éveimben rájöttem, hogy ha bizalmat és hűséget várok el a játékosoktól, akkor először is nekem kell így viszonyulnom hozzájuk.
Akkor is fradista vagyok, ha éppen sikertelen korszakát éli a klub.
Szerettem a focit és jó voltam benne. De még ha azt az utat választom is, mostanra már rég visszavonultam volna. Gondolom, esetleg futballedző lehetnék.
Számomra a futball több, mint sport. Nézd csak meg, milyen hatással van a társadalomra.
Egy versenyképes játékosnak tartom magam, aki folyamatosan győzni, győzni és győzni akar. Így nem igazán számít, hogy ki áll szemben velünk, csak a győzelem a cél.
Az emberek azt hiszik, hogy a futballisták robotok. Pedig amikor egy döntő pillanatban 200-zal ver a szíved percenként az igen csak megterhelő.
