Az emberek azt hiszik, hogy a futballisták robotok. Pedig amikor egy döntő pillanatban 200-zal ver a szíved percenként az igen csak megterhelő.
A futballban a legjobb pillanatok másodpercek alatt változhatnak meg a legrosszabbá.
A futball nem csak izgalomba hoz, de közösséget is alkot.
Az edzők elsősorban két dolgot tudnak neked tanítani: önbizalmat és technikát.
Bobby Charltonnak majdnem ötven évet kellett várnia, hogy megdöntsék válogatottbeli gólcsúcsát, nekem remélhetőleg nem kell ennyit.
Van Gaal látásmódja, futballról alkotott víziója óriási hatással volt rám.
Már nem futok olyan gyorsan, ahogy korábban megszokhatták tőlem, és most már rutinommá vált, hogy mindennap jógázok és jeges fürdőt veszek – ezek segítenek abban, hogy a legtöbb mérkőzésen pályára léphessek.
Ellenfélként soha nem jó érzés kisétálni egy olyan stadionba, ahol majdnem felrobban az egész közeg. Mindenképpen hatással van rád. Néhány játékost ez még jobb teljesítményre sarkall és meg tud vele birkózni, valakit viszont teljesen leblokkol és nem tud úgy játszani, ahogy máskor. Ez egy nagyon fontos előnye a hazai pályának.
Ha mondjuk nem otthon játszunk és az ellenfelünk 1-0-ra vezet, a szurkolók azt már úgy ünneplik, mintha ez lenne a leglenyűgözőbb dolog, ami valaha történhetett velük. Ebből is látszik, mekkora nagy dolog legyőzni a Manchester Unitedet. Néha a szurkolók még a döntetlent is megünneplik ellenünk.
Arsène Wenger mindig is különleges marad számomra, de Pep Guardiola nagyon kivételes, hidd el, dolgoztam vele, és egy nagyszerű ember, nagy vezető.
Semmi titka sincs jellegzetes lövésemnek, csak a sok gyakorlás. Egyáltalán nem természetesen jön. Gyors voltam, volt érzékem a gólszerzéshez, de minden másért keményen meg kellett dolgoznom, mert edzés nélkül semmire sem megy az ember. Edzések után felállítottam néhány bábut, megkértem a kapust, hogy maradjon kint velem, és gyakoroltam. Nincs titok, csak kemény munka. Tudom, hogy ez klisészöveg, de ez az igazság.
Meg kell tanulnod játszani a veled szemben álló kapussal. Amikor a gólvonalról kirongyolnak elém, a legfontosabb cél, hogy megállítsam a lendületükben őket, mert ilyenkor nem tudnak olyan messzire elvetődni. Szóval, amikor a kapus kifut elém, először is ránézek, ettől pedig megtorpan, mert rájön, hogy csak ő meg én vagyunk, kettecskén. De ekkorra már késő, a labda már rég mögötte van.
A legtöbb csatár elkapkodja a helyzeteket a tizenhatoson belül, pedig ilyenkor van a legtöbb időnk. Itt futballidőre kell gondolni, mert természetesen nem beszélgethetsz a társaiddal, miközben átveszed a labdát. De több időd van, mint gondolnád. Nálad van a labda, a védők nem bánthatnak, és előnyben vagy a kapussal szemben is. Maradj nyugodt, légy magabiztos, bízz a képességeidben, és alkalmazkodj a szituációhoz, hogy a helyes döntést tudd meghozni.
Ami Dömét illeti- elképesztő egyénisége a magyar futballnak, fantasztikus játékos volt, azóta sincs még egy ilyen futballista. Aki visszanézi az akkori meccseket, az láthatja, hogy talán ő volt az utolsó olyan mohikán, aki mindig örömmel játszotta a focit. Sír a lelkem és a szívem, amikor ma egy rossz mérkőzésen, a játékosok csak szaladgálnak, ütköznek, becsúsznak, és nem látok többek között egy Détári Lajost, aki egy megmozdulással, egy lövőcsellel, örömfocival megörvendeztetné a szurkolókat.
Annál, hogy harmincöt évesen leül valaki a Fradi kispadjára, nem hiszem, hogy létezik nagyobb kihívás Magyarországon edzőként.
A Fradi egy olyan klubkultúrát, hagyományt, családiasságot jelentett, amelyben, ha az ember átment az egyik öltözőből a másikba az egy fok volt a szamárlétrán. Persze tudnunk kellett, hogy kinek hol volt a hierarchiában a helye, úgy is éltük meg – inasként. De csodálatos inas évek jöttek a legendák között.
Gyerekkoromban csak a labda, a foci és a meccsre járás kötött le. Semmi más nem érdekelt. Nyilván akkor is voltak diszkók, táncklubok, koncertek, de egyik sem érdekelt igazán.
Gyerekkoromban az élet kijelölte számomra az utat: a futballt. Azóta ezzel foglalkozom, gyanítom, most már ezzel is fogok.
Barcelonában időnként meccs közben is felnéztem a lelátóra, és nem hittem a szememnek. Hetven-, nyolcvanezer ember ült ott, leste minden mozdulatunkat. A Valenciánál sokkal családiasabb volt a hangulat, a Barcánál mindig trófeáért kellett harcolnunk, ott más nem jöhetett szóba, csakis a győzelem.
Én már nagyon sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egy angol klubban dolgozom, nem egy konkrét csapatnál, hanem az angol bajnokságban, mert rendkívül szimpatikus, a játékstílus hihetetlenül támadó szellemű, szinte minden meccs az ostromról szól. Az a fajta bajnokság, amit kimondottan szeretek nézni a tévében.
