Mi, magyarok a futballra születtünk, akármit mondanak.
Foci idézetek
Igenis lehet ütőképes magyar válogatottat összeállítani, mert vannak tehetséges labdarúgóink. Csak az a baj, hogy ezekből a fiúkból hiányzik a szenvedély és a tisztelet. A feneküket kellene a földhöz verniük, hogy címeres mezben szerepelhetnek, ehhez képest a legtöbbjüknek mintha nyűg és kényszer lenne a válogatottság. Legszívesebben megráznám őket, és az arcukba üvölteném, hogy gyerek, légy büszke, hogy egy országot képviselhetsz!
(2018-ban mondta a válogatottról)
Igaz, hogy a múltbéli dolgoknak a múzeumokban a helyük, de szerencsére a futball nem felejt, ahogyan én sem. A történelmet nem lehet kitörölni, ráadásul folyamatosan íródik, ezért kitartóan és kemény munkával kell együtt dolgozni mindennap. Akik ezt nem értik meg, azok soha nem is fognak dicsőséget és sikert elérni
A kritika a labdarúgás része. 36 éves vagyok, mindent megnyertem, úgyhogy aggódnom kellene az emberek miatt, akik negatív dolgokat mondanak rólam? Igazából nyugodtan alszom esténként és tiszta lelkiismerettel hajtom álomra a fejem. Így is fogom folytatni, mert be fogom fogni a kritikusaim száját és címeket fogok szerezni.
Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csípőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem.
Az egyetlen olyan játékos az edzői karrieremben, akiről leperegtek a hibái, David Beckham volt. Játszhatott akár a lehető legpocsékabbul is, sosem hitte el, hogy rosszul teljesített volna. Ha ilyenkor megbíráltam, csak legyintett rám, azt mondta, tévedek. Hihetetlenül jól tudta védeni magát. Hogy ez az őt körülvevő embereknek volt-e köszönhető, nem tudom. Azt azonban sohasem ismerte be, hogy rossz meccse lett volna.
Cristiano Ronaldo volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.
Az első világbajnokság, amire emlékszem, az 1950-ben volt, amikor 9 vagy 10 éves lehettem. Az apám labdarúgó volt, és óriási ünnepséget tartottak, amikor Brazília és Uruguay játszott, de a brazilok vesztettek… Láttam, hogy apám sír. Én a gyerekek között voltam, s megkérdeztem, miért sír. Ő azt mondta: „A brazilok elvesztették a világbajnokságot.” Erre én tréfálkozni kezdtem, és így feleltem: „Ne sírj, én majd megnyerem neked a világbajnokságot.” És 8 évvel később, 1958-ban Svédországban valóban játszottam a VB-n, és valóban meg is nyertük.
Elég jó vagyok ahhoz, hogy profi focista legyek, egy-egy angliai csapat még jól is járna velem. A Premier League-ben a szélsők jobbak is lehetnének. Le tudom venni az átadásokat, néhány játékost ki tudok cselezni, és máris itt a gólhelyzet. Nem mondom, hogy én leszek a következő Cristiano Ronaldo, de gyors vagyok, és jól bánok a labdával.







