Mindenkinek a múltjában lappang valami undorító titok.
Isten minden teremtménye gyilkol, számtalan formában. Vedd csak a vadont… az egyik faj elemészti a másikat, mi pedig az iparral kipusztítjuk az összes fajt és a vadont. Csak ezt ööö… civilizációnak hívjuk, nem gyilkosságnak.
– Gyerekkoromban Texasban laktunk.
– Hogy a pi**ába nincsen akcentusod?
– El akartam felejteni minden texasi bunkót…
– Hé, az anyám texasi!
– Úgy értem, a többi bunkót.
– Szerinted vannak itt démonok, Mel?
– Mi vagyunk a démonok.
Az undorító dolgok is megszépülnek, ha velem vagy.
– Szia, Papa! Hogy ment a meló?
– Milyen meló? Munkanélküli vagyok!
– Mondtam már, hogy szeretlek?
– Nem.
– Pedig igen.
– Még mindig?
– Örökké.
Az igazán nagy emberek egész életükben nem tudnak megnyugodni. Örökké hajtja őket valami, mert érzik, hogy mekkora felelősség van rajtuk. Hogy minden azon múlik, mit kezdenek a tehetségükkel. Rajtuk múlik, hogy felemeljék az emberiséget, egy magasabb szellemi szférába.
„Túl vagyunk rajta” – mondtam magamnak. Mint egy álom, ami reggelre elszáll. És idővel – mármint ha elég idő telik el – elfelejtem az egészet.
Amíg győztesként tudod elviselni a vereséget, addig nincs semmi baj. Mert méltósággal vesztesz.
Értsd meg! Ezen a világon semmit nem adnak ingyen. Tudod, mit jelent ez? Ha valamit el akarsz érni, tenned kell érte! Küzdened kell érte!
Tudod, miért kaptál ki az előbb? Mert magadat győzted le! Hagytad, hogy legyőzzenek.
Különös érzés a búcsúzás. Rejlik benne egy kis irigység is. A férfiak elmennek próbára tenni a bátorságukat, minket azonban a türelem vizsgája elé állítanak. Hogyan boldogulunk nélkülük, és meddig viseljük el a végtelen magányt?
Nem azért jöttem, hogy megmentsem Rambót maguktól. Azért jöttem, hogy magukat mentsem meg tőle.
