Ígérem neked, hogy mindig a tiéd lesz a legjobb részem, amit csak adhatok.
Az esküvők mintha mágnesként vonzanák a bajt és mindazt az őrültséget, ami a családi készletben meglapul. Sokféleképp tudják kihozni a résztvevőkből az elmebajt.
Amilyen hosszú ideig élek, szeretni foglak,
Birtokolni és tartani foglak,
Olyan gyönyörűen mutatsz fehérben,
És innentől az utolsó lélegzetemig
Ezt a napot becsben fogom tartani.
Ha semmivé lennék,
Eskünk akkor is él,
A sírodba akkor is
Vidd mindkettőnk szívét.
Imádom az esküvőket! Az a hangulat! Mindenki boldog, várakozás- és reményteljes. És gyanútlan. De ez előfeltétel, másképpen nem megy.
Az esküvő fura műfaj. Még nem találkoztam olyannal, aki másnap ne azt mondta volna: „Mintha egy perc lett volna az egész.”
Az esküvő az első biztos jele annak, hogy megöregszünk és meghalunk.
Olyan lesz az egész házasságunk, mint ahogyan az esküvőnket szervezzük. Ha jó buli, akkor jó buli, ha vicces, akkor vicces, ha fáradságos és veszekedős, akkor fáradságos és veszekedős.
Egy nő számára az esküvő azt jelenti, hogy élete minden szempontból megváltozik. Új házba kerül, új nevet kap, új kötelességek várnak rá. A házasság azt jelenti, hogy a férfi kiemel egy nőt a többi közül, minden más nő fölé helyezi, őt választja ki szeretete és védelme tárgyául.
Legyen terhetek könnyű, örömötök túláradó, áldja meg a sors közös utatokat, és adjon ennek a két léleknek számtalan békés éjszakát és szenvedélyes nappalt.
Az emberek közt élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem… Mai fejemmel azonban azt gondoltam, hogy két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely – ha őszinte szívvel köttetett – örök életre szól.
Szerettem volna ott lenni az esküvőn
Ahol elámultak rajtad, a nőn
És megéljeneztek
Tiszteltek és szerettek
Büszkén lépdelt a ló
Csikorgott a hó
Ömlött az eső,
Kisütött a nap
Két kezet egymásba tett a pap.
Nem tudom, feltűnt-e, de a képem a tökéletes esküvőről folyton változik. Egyik nap fehér rózsát akarok, másnap liliomot. Először egy hárfást, aztán egy vonósnégyest. Csak egyvalami állandó, és az te vagy.
A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat – a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?
Egy esküvő, minden gyenge pontja ellenére az optimizmus egy megnyilatkozása, egy pár merész nyilatkozata, hogy nekik csakazértis sikerülni fog. Minden egyes esküvőben ott van az a bátor elszántság, hogy ez a pár dacolni fog a válási statisztikákkal.
Gondolkoztál már azon, hogy mi következik a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” után? Miután véget ért az esküvő, mindenki hazament, és a párocska kibontotta az összes aranykoronás monogrammal díszített ajándékot? Mert a mesék ezzel érnek véget. A sok próba, udvarlás és trauma végeztével. Onnantól fogva csak üldögélnek a kastélyban, és fényesítgetik a sok nászajándékba kapott kenyérpirítót.
A győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tűnődött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok.
Mi, vagyis a nők, szörnyen szeretünk férjhez menni. Kislány korunktól szépen felöltöztetett babákban gyönyörködünk, az esküvőről megtanuljuk, milyen klassz mulatság, és hogy az a mesében feldíszített menyasszonyok életének legszebb napja. Naná, hogy egyfolytában ez után sóvárgunk! Nem úgy, mint a férfiak. Ti másféle sztereotípiák közt nevelődtök, ti elvesztitek a szabadságotokat, benneteket megfognak a hárpiák, a vőlegény papucsot kap az esketése napján. És mégis, bármit tesztek, mi újra meg újra levadászunk benneteket. Nincs menekvés! Ám midőn már elejtettük a vadat, azért csak elmélázunk a következményeken. Megéri az a csicsás ünnepség, a méregdrága, irigyelt ruhaköltemény, a sztrádányi fátyol, a brilles gyűrű? Megéri azt, ami másnap következik? Másnap és azután? Éveken, életen át?
– Imádom az esküvőket, a szerelem és remény ünnepe, és van torta.
– A menyasszony eljátssza, hogy szűz, a vőlegény eljátssza, hogy megtalálta az igazit, és az örömszülők eljátsszák, hogy kedvelik egymást. A hazugok karácsonya.
– És mégis szép.