Nem hiszem, hogy bármi miatt emlékezni fognak rám. De nem is ilyen szempontból gondolok a munkámra. Ugyanolyan közönséges dolog az utókornak dolgozni, mint a pénzért.
Hajdani szeretteink kísértete még a kísértetek közt is a legveszedelmesebb.
A nyár minden emlékben ott van. A nyár időtlen, a nyár illata a legmaradandóbb. Az veszi be magát mindörökre a ruhánkba. Azt keressük egész életünkben. Az van ott a túlcsordulóan édes gyümölcsökben, a tengeri szélben, a fánkban, a kávéban, a naptejben és nagyanyánk púderillatában. A nyár az összes korosztályé, a nyárnak nincs gyermek- és kamaszkora, a nyár akár egy angyal.
Az internet miatt jellemzően zsugorodik a történelmi emlékezetünk. A jelenséget a következőképpen írják le: „Az ember elfelejti azt, amiről úgy gondolja, hogy később is elérhető lesz, és megjegyzi azt, amiről úgy gondolja, hogy később nem áll majd rendelkezésre” Az internet úgy csökkenti a késztetést arra, hogy emlékezzünk, hogy egyre több adatot helyez át a később is hozzáférhető információk halmazába. A kommunikációs technológia azzal fenyeget, hogy az egyén mind kevésbé lesz képes a fejében emlékek és adatok után kutatni, mivel már gondolkodásában is egyre inkább a technológiára támaszkodik.
Az emlékező tehetség Isten ajándéka, de olykor a felejteni tudás az igen hasznos és méltánylandó.
Ne emlékezz rám
holnap, gondolj rám kicsit
ma, ha kérhetem.
A Cobra Kai sorozatban az a legizgalmasabb, hogy tiszteleg a Karate kölyök-filmek öröksége előtt; van benne nosztalgia és visszautalás azokra a dolgokra, amelyeket látni szeretnének a rajongók.
A nosztalgia veszélyes drog, de én élvezem az agyamba toluló boldog emlékeket.
Az autók nem csak gépek, hanem emlékekkel teli időgépek.
Az emlékek csak addig emlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.
Este van, de ez a nap nem múlt el, mert vannak napok, melyek nem múlnak el soha.
Békésen lobog a gyertya – szinte szól hozzám – , és gyerekkorom éjszakáit idézi.
Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy -úgy látszik – nem is múlt el semmi.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Mit ér a napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
S ködön át csak a múltba lát?
Ha Mel Brooks most végigmegy az utcán, a huszonöt év alattiaknak már fogalmuk sincs róla, egyáltalán kicsoda ő, és ettől rosszul vagyok. Mindenki, aki valóban tisztában van azzal, mit csinált, és milyen nagyszerű figura volt, mára halott. Értitek, mire célzok? Amikor megöregszik az ember, senki nincs körülötte, aki emlékezne rá, mi mindent vitt véghez.
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ha csak a természetet nézed, az életnek nagyon határozott célja van, és ez egy alapvető cél. Megismételni, reprodukálni, ennyi. Reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni. És mi mégsem látjuk ennyire egyszerűnek az életet. Műemléket építünk az örökkévalóságnak, csináljuk a dolgainkat, nem igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy csak reprodukáljunk és meghaljunk. Inkább az érdekes számunkra, hogy emlékművet emeljünk magunknak, hogy te is tudd, hogy én itt voltam.
A halottak láthatatlanok ugyan, de azért jelen vannak.