Jaj annak, ki nem tanult meg fiatalon remélni és szeretni – és bízni az életben!
Hogy minden lefelé esik;
hogy ifjúból lesz az agg;
hogy az evőket megeszik;
hogy mindezekre süt a nap –
míg csak időnk le nem telik,
sorolhatnánk e dolgokat
s „természetes” mondjuk, pedig
érezzük: fantasztikusak.
Ateista vagyok, azt vallom, hogy egyszer megszülettem és meghalok majd, és nincs semmi, sem előtte, sem utána. Ha viszont ez így van, akkor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ebben az életben bármit kihagyjak.
A gond csak az, hogy a fénykép egy folyamat kimerevített pillanata, s ha elkészül a felvétel, azonnal megy tovább az élet. De milyen élet?!
Ha az ember kap egy nagy ütést, először nem is érzi, ez az élet minden területére vonatkozik. Később veszi észre.
Az élet nem arról szól, hogy apró problémákat oldjunk meg, hiszen ezeknek sosincs végük. Életünk arra az egyetlen dologra hívja fel a figyelmünket, amit mindeddig elmellőztünk – saját igazi és változhatatlan énünkre. Az emberiség túlnyomó része azt a téveszmét dédelgeti, miszerint mi mindnyájan testként létező személyek vagyunk, nem pedig a valódi Önmagunk.
E földi életünk egyetlen valódi célja, hogy tanuljunk, s visszaidézzük eredendő és természetes, korlátok nélküli létállapotunkat.
Ha kudarccal és könnyekkel teli életre vágysz, ennek legbiztosabb módja, ha pontosan annyit dolgozol, amennyiért megfizetnek.
Hiszem, hogy az emberek okkal vannak az életünkben. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk egymástól.
A bezártságban talán az a legrosszabb, hogy a kinti élet nélküled is folytatódik.
Az ember igazából sohasem változtatja meg az életét, nem lehet megváltoztatni; amilyenek gyerekkorunkban vagyunk, olyanok maradunk egész életünkben, nem a változtatás az, amitől az ember elölről kezdi az életét.
Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni.
Megtanulta, hogy semminek a végső értelmét nem ismerheti meg az ember, s a szépség oly titokzatos, mint maga az élet. Megtanulta azt is, hogy a szépség fonalai mindenütt összefonódnak az élet fonalaival, s tudta, hogy ő maga is parányi részecskéje csak annak a kibogozhatatlan szövevénynek, melyet napsugárból, csillagporból és csodából szőttek.
Élünk egy halálosan átlagos életet, aztán összespórolunk egy hatalmas motorra valót, felpattanunk rá, és úgy érezzük, mégiscsak jó élni. Amikor ilyesmit látok, mindig nagyon elszontyolodom. És olyankor úgy találom, hogy az élet talán még annál is sokkal értelmetlenebb, mint amilyennek odáig tartottam.
Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.
– Harry Potter és a bölcsek köve (2001)
Melletted millió ember nézi, hogy hova lép.
Nagyon szépek, mégsem élnek. Vannak, de ez nem elég,
Szívük mélyén sötétség van a szivárvány helyén.
Te olyan más vagy: nagyon vártad, hogy jöjjön érted a fény.
Akinek lé határozza meg a tudatát, az csak törtet,
De ha szívből élsz is, jól vigyázz, mert az meg összetörhet.
Harcolj, hogyha fontos! A Félelmedet küzdd le!
De ha fehéren és feketén látsz csak, az élet neked szürke.
Életünk során gyakran letérünk az útról. De az emberek, nem pedig a jelek, amik segítenek visszatalálni a helyes útra.