Az ember alapvető és mindennapi szükséglete az öröm. Ha viszont nem kapja meg, törvényszerű, hogy pótszereket alkalmaz, s a kínálat elég széles: kávé, cigi, pia, drog, tévé, számítógép, munkamánia, hatalom, vagyon, erőszak, politika. Aki rendszeresen fut (vagy más sportot űz), annak semmi szüksége ilyen dolgokra.
Az én szörnyű tapasztalataim segíthetik azokat, akik még nem tudtak kikecmeregni a bajból. Azt akarom, hogy ők Diegót lássák, s ne Maradonát, a futballsztárt. Diegót, aki maga is szedett drogokat, de ki tudott lépni ebből. […] Maradona meg tudja tanítani őket arra, hogyan kell nyesni egy szabadrúgást. De azt megteheti Enzo Francescoli is, aki soha nem volt drogos. Vagy akárki más. Diego viszont mást is át tud adni nekik. Ő az, aki mindennap harcolt magával a drog ellen, s ő az, aki másokért is harcolni akar.
A drog használatára senkit sem lehet kényszeríteni. Ha akarod, kipróbálod. Engem biztattak, próbáljam ki, de senki sem szegezett fegyvert a homlokomhoz, hogy éljek a kábítószerrel.
Nagyon sokszor próbáltam lemondani a drogokról, de már az is komoly erőfeszítést jelentett, hogy rászánjam magam. A legfontosabb, hogy találj valakit, aki segíteni tud ebben, miközben te egyre mélyebbre csúszol. Ha ugyanis már rátértél erre az útra, egyedül nem tudod magadat levezetni onnan. Sokáig tartott, amíg mindezt felismertem.
Az egyetlen ok, amiért nem a fegyházból beszélek hozzátok, az Isten kegyelme. 13 éves koromban drogot szívtam, drogot árultam, füvet árultam, heroint árultam, kokaint árultam. Már 13 évesen drogoztam, de nem ez volt Isten terve velem.
Még mindig abszurdnak tűnik számomra, hogy bárki börtönbe kerülhet a marihuána elszívásáért vagy akár az eladásáért. Ez abszurd. Természetesen ez lett az egyik fő érv a (’60-as években): ez az én testem, és nem írhatják elő, hogy mit csináljak vele. Ami igaz is: nem lehet. Nem lehet csak úgy törvényeket hozni és betartatni őket, ami a drogokat illeti. Ez nem működik. Nem működött a szesztilalom idején, és nem működik a kokain esetében sem.
Az emberek azt mondják, hogy mindig tablettákról és összeomlásokról énekelek, ezért biztosan függő vagyok – ez nevetséges. Vannak olyan szűklátókörű emberek, akik nem ismerik el maguknak, hogy ez tényleg megtörténik más emberekkel is a popsztárokon kívül.
Nem a visszaesés az igazi kudarc, hanem az, ha valaki ennek nyomán elkönyveli magáról, hogy ő menthetetlen, reménytelen.
Egyesek azt terjesztették, hogy drogok segítségével próbáltam beleélni magamat Jim lelkiállapotába. Épp az ellenkezője történt. Teljesen tiszta voltam, napi tizenöt kilométert kocogtam. Jim zavaros elméjébe csak teljesen tiszta fejjel lehetett belépni. Napközben testedzés, esténként Morrison zenéje, ez volt a napirendem.
Amikor a drogfüggő bevesz egy bogyót, euforikus állapotba kerül. De ez az állapot csak rövid ideig tart, mert hozzászoktál. A drogfüggő azonban továbbra is az eufóriát hajszolja, így már két bogyót vesz be egyszerre, hogy ugyanazt élhesse át, amit korábban egy tablettával. Aztán amikor már két bogyó sem elég, átvált háromra. Régebben addig játszottam ezt a kis játékot, míg végül ötvenöt tablettáig tornásztam fel a napi adagomat. (Nézzétek vissza a Jóbarátok harmadik évadának második felét! Látjátok, milyen leharcolt, sovány és beteg vagyok? Mindenki észrevette, de senki sem mert szólni.)
A korábbi életéből itt maradt események különös színezetet kaptak, formátlan, időtlen káoszba olvadtak össze. És ezt a zavarodottságot nem írhatja a drogok számlájára: hónapok óta nem drogozik. Nem mintha előre elhatározta volna. De amint be volt tépve, unatkozni kezdett, alig várta, hogy elmúljon a hatás, nem is értette, miért találta korábban olyan szórakoztatónak ezt az elhülyítő szétesést. A drogok azért vannak, hogy megóvják az embert az unalomtól, hogy érdekessé tegyék a dolgokat, ahogy egy kis Tabasco-szósz egy ízetlen fogást. De Vernon már nem fél sem az unalomtól, sem a magánytól, sem a csendtől, sem a félhomálytól. Sokat változott. Már egyáltalán nem segítenek neki a drogok.
Ez a kemény drogok lényege: az ember állandóan csak rájuk vágyik, de amint használja őket, ráébred, hogy nem is erre vágyott. Mindig az első alkalommal átélt érzést keresi, a kinyilatkoztatás érzését. Ami nem következik be többé. De azért mindig újrakezdi.
A drogozás áthatolhatatlanná teszi az agyat. Semmi nem jut el a memóriáig. És semmi nem tudja kisiklatni a gondolatokat. Ezért olyan igaz Burroughs elmélete: a drogosok megrekedtek abban az életkorban, amikor elkezdték az anyagozást.
– Egy jó tanács gyerekek – nézett bele Fernando az egyik mozgó kamerába. – Soha ne drogozzatok, mert minden jó emlék elszáll, és rózsával a seggeteken ébredtek!
Csak a rend kedvéért: drogfüggő soha nem voltam. Egy fékevesztett, tudatlan kísérletező: az igen. Azt hittem, hogy a drogok révén rá lehet találni valamire, de a kábítószerek átverik az ember agyát, kémiáját, szerotoninját, dopaminját stb., és elhitetik vele, hogy hatásukra valami jelentőségteljes dolog történik. De egy nagy szart. Se romantikája, se semmije nincs a dolognak. Csak szomorúságot, neurózist és fizikai sérüléseket okoz. Csak elvesz és semmit nem ad. Nullát.
A nosztalgia veszélyes drog, de én élvezem az agyamba toluló boldog emlékeket.
A drog semmi ahhoz a függőséghez képest, amit irántad érzek.
A valódi leállás nemcsak a drog vagy az alkohol abbahagyását jelenti, hanem valami sokkal többet. Ilyenkor a homályos szemüveg lekerül az emberről és elkezd tisztán látni. Érezni. Szembesülni azzal a sok szarral, amit beállt vámpírként elkövetett. Azért fogalmazok így, mert nagyon sok „ember” van, aki nem drogozik vagy nem szenvedélybeteg, de éppolyan vámpír, mint a beálltak. A vérszíváshoz, a másik kihasználásához nem kell drogozni. És ilyenkor nemcsak másoknak ártanak, hanem közben kőkemény öngyilkolás is folyik. Nemcsak testi ártás, hanem a gerincét, a méltóságát és az akármibe vetett hitét is feladja az ember. A narkó abbahagyása után ezeket is fontos visszaszerezni. Aki tudja, hogy mit jelent tisztán, gerinccel belenézni a másik szemébe, az újra át szeretné élni ezt az érzést.
Szóval, ez a valódi meló.
Pénzt adni valakinek, aki aktívan drogozik, nagyjából olyan, mintha egy töltött fegyvert adnánk egy öngyilkosjelöltnek.
