Szerintem meg sem érdemellek,
Érték vagy rongy életemben,
Rám bízhatod magad, örökké őrizlek édenemben,
Hordozlak kezemben, vigyázom az álmod.
Temetni akartok de ti lesztek elásva,
Amerikát hozom!Hát mért ne lennék fekásba?
Ott nőttem fel, ahol a remény már kihalt,
El kellett viselnem mindig a vihart.
Mert háború kell, csak a harc, meg a vér,
Testében a gonosz még enni kér.
Harangok szólnak, alvilág nyitva áll,
Bűnös lélek kutat, kitudja mit talál…
A lefűrészelt csövűt lassan fejemhez szegezem,
A szememet lecsukom és a művem befejezem.
Az eső lehull, nem tép a szél,
valami elmúlt, valami újra él.
Fáj még, de ha a vihar csendesül,
az árnyék talán elkerül.
Lehet, hogy volt idő talán, mi bántott,
Lehet, hogy volt sok tévedés.
Lehet, a sors akarta így, hogy fájjon,
Hogy szebb legyen az ébredés.
Talán még fel sem fogtam azt, mit kaptam,
talán én mást érdemelnék.
Ahhoz, hogy mind az összes jót visszaadjam,
talán egy élet is kevés.
Hisz úgy szeretsz, ahogy soha senki más,
csak te vagy szívemnek a megváltás.
Törj ki a kiszabott keretből,
hogy önmagad lehess, ne egy az ezerből!
És éld úgy szívből az életed,
csak így lehetsz az, aki ma mindent megtehet!
Talán felnövünk egy perc alatt,
A világ még annyi mindent tartogat,
Egy barát, ki jóban-rosszban megmarad,
Jobban kell, mint valaha bármi más.
Van, hogy akarom, de nem merem,
Néha bekerít a félelem.
A fény csak fordított árnyék,
Veled én teljessé válnék.
Emlékszem anno a gyermekkora,
mikor anyáink imáját még századszorra
sem hallottuk meg, mert a barátság szent,
és nem érdekelt, melyik bőrszín a trend.
Mikor valaki bántott, akkor összefogtunk.
Mi mások voltunk, mégis összeszoktunk.
Most egymásra vagyunk mégis idegesek,
pedig egy nép vagyunk, és nem idegenek.
Sötét a hely, sötétek a gondolatok.
Nincs zaj, csak a pillanatok,
Amiket úgy élünk meg, mintha vége lenne,
Pedig most kezdődik az élet. De van-e értelme?
Az élet rendjén változtatni ne próbálj, nem tudsz,
mert az egyik pofont te adod, de a másik elől futsz.
Csak Isten dönthet arról, hidd el, mikor, mennyit élj.
Ha százszor kérded őt, és százszor nem felel,
ő látja még, hogy jó vagy rossz vagy. Kapsz, mit érdemelsz.
Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar földön magyar ember lettem,
a múltunkat cipelem a vállamon, de magyar vagyok, úgyhogy vállalom.
Magyar férfi és magyar asszony, északon, hegyeken, délen, a parton,
túl egy bűnös évszázadon, de magyar vagyok, ez a támaszom.
Mikor engem kritizálsz, kicsikét magadat is bántod,
Mert görbe tükröt mutatok neked, amiben saját magad látod!
Kellett volna a sorstól egy büdös nagy pofon!
Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz!