Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom. Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom, és ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem, meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.
Unom már, hogy azt mondod, hogy „minden rendben van”, unom már ezt a szar dumát, hogy „érezd jól magad”, annyira unom már, hogy úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. Unom már, hogy azt játszod, hogy élvezed..
Nem vagy már szép, nem vagy már jó, nem vagy már éppen a nekem való, nem lesz gyerek, nagy ház, autó, ahogy te élsz, az nekem nem jó, az nekem nem jó már.
Nem érdekel, most nem zavar, hogy nem vagy már olyan, Hogy éppen annyi folt, ahány tüske van, és nem érdekel, hogy nem érlek el, nincs mit mondanom. Nincs mit mondanom, nincs mit mondanom.
Hiába bújsz hozzám, inkább el kéne bújnod, megkeresnélek azért, hogy megtaláljalak ott, ahol nem járt senki még, ahol mindig sötét van, ott találnék rád, ahol nem látom magam.
Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok, A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok. A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen, Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem.