Hajnali köd, reggeli szél,
Lassan az ég gazdát cserél,
Felkel a nap, zavar a fény.
Maradok itt, de ki vagyok én?
Nem biztos, hogy visszajössz, ha kiengedlek
E furcsa szívből, ahol meghúztad magad.
Összeér az éjszakában
Látomás és valóság.
Nem tudom, hogy melyik vagy, végül is mindegy,
Bármelyikben meghúzom magam.
Itt maradtam az éjszakában.
Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában.
Beengedtem a sötétséget,
És azóta nem talállak benne téged.
Ha elsétálsz most innen,
Tudom, hogy veled együtt minden
Varázslat porrá lesz, és végül
Munkába menet
Eltapos a tömeg.
Kiteszem a szívemet a szemétbe,
Egy ideje már nem nézek a szemébe,
Annak, aki vicsorog tükörbe`,
Így könnyebben hagyom benne a vödörbe`.
Azt mondtad, sose szabad félnem,
Nincs miért, úgyis utolérnek.
Így van rendben, engem így nevelt a család,
Nekem a família, ami a 24 karát.
Az életem lemeze fordul.
(…)
Van, ahol reccsen és zörög,
van, ahol ugrik, túlpörög,
megcsuklik a hang egy karcolásban,
s remeg az ív,
kihagy a szó,
kihagy a szív.
Kiáltoztam a sötétben százszor a neved,
Nem jött válasz rá, és nem jött felelet.
Kinyújtottam én utánad százszor a kezem,
Nem találtam rád, és nem lát a szemem.
Milliószor ébredt bennem újra a remény,
Megtalál a szó, és elindulsz felém.
Milliószor belenéztem minden arcba én,
De te nem voltál, és kihunyt a remény.
Szállni kéne szárnyak nélkül,
Álmodozni álmok nélkül.
Arra születtem, hogy megszeressenek,
s megszeressem én is azt, akit lehet.

