Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.
Szakajtsd a rózsa bimbaját,
Élvezd, amit a perc ad,
a virág ma mosolyog rád,
holnap már holttá hervad.
Mindig csak készülődünk arra, hogy élni fogunk, de sohasem élünk igazán.
Nem érdekel, mikor lesz világvége, hisz` ki tudja, hogy élek-e még egy órát.
Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök.
Mulass, igyál s a mái napot mindig is tartsd magadénak, mert sorsé a többi nap.
A percet lásd meg, míg el nem repül, mert életünkben ritka pillanat kínál nagyot, jelentőst.
Mint a folyóvíz, úgy suhan az idő, s a tovatűnt hullám nem tér vissza többé.
Egész életünkön keresztül mindig csak a jelent birtokoljuk és sohasem többet. A különbség csak az, hogy eleinte hosszú jövőt látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú múltat magunk mögött.
Nem félek a holnaptól, mert láttam a tegnapot, és szeretem a mát.
Ha prédikátor vagy moralista lennék, azt mondanám, hogy próbáljuk meg kihasználni életünk minden másodpercét. A pillanat gyermekei vagyunk valamennyien. Belénk van kódolva ugyan a nagyravágyás, a büszkeség és a dac, de belénk van kódolva a segítőkészség és a szeretet is. Talán úgy kellene élnünk – hiszen ki tudja, meddig élhetünk? -, hogy széppé tegyük a magunk, és lehetőleg a mások életét is mindaddig, amíg ez lehetséges.
A tegnap csupán álom,
A holnap nem több, mint látomás,
Minden tegnap a boldogság álma,
Minden holnap csak remény csillogása.
Vigyázz ezért, hogy mit kezdesz a máddal!
A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.
Az élet a jövőre való előkészület; a jövőre pedig úgy tudunk a legjobban felkészülni, ha úgy élünk, mintha nem is létezne jövő.
Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd a tenyeredben a végtelent!
Mit nem fogadtál el a pillanattól,
Az öröklét sem adja vissza már.
Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük. (…) A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most – ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk… nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája… Ez itt az időnk… akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott… és múlik, múlik… Mi a csudára várunk hát?
Tégy jót, és mindig gondolj arra, hogy lehet, hogy az utolsó órádat éled.
Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.
Becsüld a percet! Elmúlik hamar.
Se a rút, se a szép nem tér vissza
Többé ugyanazon alakban.