Az ökölvívásban van egy mondás: az idősödő, korosodó ökölvívót először a reflexei, utána a kondíciója és az ereje, legvégén a barátai hagyják cserben.
Én már gyermekként azt tapasztaltam, hogy aki egyszer megszerette az ökölvívást, azt szinte magába szippantja ez a közeg. Ennek a közösségnek pedig jellemformáló ereje van. Erre kiváló példa, hogy mindig van pár srác, aki először azért jön le a terembe, hogy megtanuljon verekedni, vagy hogy felvágjon vele a barátai, a barátnője előtt. Mindez hamar megváltozik, és elkezdi megérteni az ökölvívás szépségét és lényegét.
Minden megtanulható mesterség közül az ökövívás az, amelyben a képzett szakember a legélesebben különbözik a kontártól. Más területeken a lelkes amatőrnek meglehet a reménye arra, hogy sikeresen mérkőzhet meg azzal, akinek szakmája az, ami neki csak kedvtelés – de nem így az ökölvívásban.
A nehézsúlyban minden pillanatban maximálisan koncentrálni kell. Egyetlen egy ütés mindent eldönthet. Egy kiütéses győzelem mindig a legegyértelműbb eredmény. Akkor nem marad sem a nézőkben, sem a pontozókban egy kérdés sem tisztázatlanul.
Minden összecsapás nehéz. Minden felkészülésem úgy zajlik, mintha az eddigi legnehezebb feladatra várnék. Csak a meccs után tudom azonban megállapítani, hogy valóban nehéz volt-e.
A bokszolók ma alig verekednek, nincsenek nagy ütések. Tudod, ha egy nehézsúlyú uralja a mérkőzést, akkor ki is kell ütnie az ellenfelét. Elvégre a bokszolóknak szórakoztatniuk is kell, ha nem mutatunk valami érdekeset, akkor senkit nem érdekel az egész.
Szégyen, hogy mindenki a Klitschkók ellen akar bokszolni, de amikor ott állnak velük szemben a szorítóban, akkor vagy tele van a gatyájuk, vagy rosszul készültek fel.
Ha a mai nehézsúlyú mezőnyt nézem, akkor egyrészt hihetetlenül elégedett vagyok, mivel az emberek tudják, hogy én voltam az utolsó igazi világbajnok. Másrészt azonban szomorú is vagyok a nagy űr miatt, amit hátrahagytam.
Az utolsó komoly kihívásom Mike Tyson volt. Amikor a nyolcadik menetben végeztem vele, akkor már nem maradt semmi, amit bizonyítanom kellett volna. Az ellene való meccs egyszerűen muszáj volt. Ha nem tettem volna meg, akkor az emberek állandóan ezzel jönnének, hogy: igen, Lennox nagyon jó volt, de sosem verte meg Mike Tysont.
A boksz volt az életem, és ma is az. Minden pillanatát élveztem.
Minden bunyós csökönyös, így vagy úgy. Egy részük mindig azt hiszi jobban tudnak valamit nálad. Az az igazság, még ha tévednek is, és még ha pont az a valami is lesz a vesztük, ha ki tudod verni belőlük ezt a hitet, akkor nem is bunyósok.
A test tudja, amit a bunyós nem. Megvédi magát. A nyak csak egy pontig fordul, ha egy picit tovább fordítod, a test azt mondja: „Hé, innen átveszem én, mert látom nem tudod mit csinálsz.”
Egyesek szerint a legfontosabb, hogy a bunyósnak legyen szíve.
Ha van a boksznak varázsa, az a harc varázsa, amelyet akkor is vívsz, ha nincs erőd, ha törik a borda, reped a vese, szakad a retina. Annak a varázsa, hogy mindent felteszel egy álomra, amit csak te látsz!
Van egy íratlan szabály, amit mégis tudunk mindannyian. Az, hogy egy mérkőzésen vagy az edzésen akár meg is halhatunk. De ezért a pénzért megéri vállalni a kockázatot.
Aki arra gondol vagy azon aggódik, hogy meg fogják ütni, annak nem lesz jó az érzékelése. Tényleg meg fogják ütni. A legfontosabb, hogy amikor megütnek, izgatott leszel. Amikor megütnek, olyankor kell a legnyugodtabbnak lenned. A legnyogodtabbnak. Egy profi bunyósnak meg kell tanulni, hogy hogyan üssön úgy, hogy őt ne üssék meg, ugyanakkor izgalmas legyen, amit csinál. Erről szól a profi boksz. Okosnak, eszesnek kell lenned és el kell kerülnöd az ütéseket. Ha képes vagy erre, akkor harcos vagy.
Az ökölvívás az erőszak elkerülésének művészete. Levezeti a felesleges energiákat…fegyelemre nevel…és a szabályok egészséges tiszteletére tanít.
Mindig kiütést akarok, szerintem a nehézsúlyú bunyó erről szól. Mindig meg akarom adni a nézőknek a KO-t, de persze az elsőszámú cél, hogy győztesen kerüljek ki a meccsből.