Nehéz megtartani azt, ami nem a saját személyiséged fejlődése által került a birtokodba.
Valamikor szerettem volna egy helyen gyűjteni tárgyakat magam köré, végül csak helyeket, élethelyzeteket sikerült. Ez se kevés. (…) Ami fontos tárgy, az úgyis belém költözik, nem tud elveszni.
A magyarok a magántulajdont egyedül a sajátjukként képesek elviselni, bízni viszont csak a magántulajdonban bíznak.
Ha szeretnél megkaparintani valamit, amire vágysz, tégy úgy, mintha valójában nem is lenne rá szükséged.
Ahhoz, hogy többet tudj magadénak, előbb te magadnak kell többnek lenned!
Ha olyan dolgokat veszel, amikre nincs szükséged, hamarosan olyan dolgokat fogsz eladni, amikre szükséged lenne.
Ma már azt gondolom, hogy a felesleges felhalmozás fenntarthatatlan. Ha ezt megértjük, meg kellene próbálnunk eszerint is élnünk. Ha kinézel az ablakon, látsz itt egy kismotort, amivel jöttem. Ez egy több mint húszéves járgány. Ha a régi paradigma szerint élnék, már rég lecseréltem volna, és nem azért nem tettem, mert boomer hóbort, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz, vagy mert nincs pénzem újra. Hanem azért, mert még mindig teljesen megfelel arra, amire használom. Sem ez, sem az autó, sem más tárgyi dolog nem jelent számomra státuszszimbólumot, amin keresztül ki kellene fejeznem az egyéniségemet. Ebben is igyekszem magam hozzászoktatni egy tudatosabb gondolkodáshoz, mert tényleg nem kell mindenből a legújabb, a legcsilivilibb. Egy picit belátóbban is lehet élni.
A mértéktelenségnek nem az öröm, hanem az örömtelenség a szülőanyja.
Mi, fogyasztók vagyunk az életszínvonal-megszállottság melléktermékei. Bűnözés, éhezés, szegénység? Ezekkel nem törődünk. Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az alsógatyánkon.
Akinek valaha volt kocsija, vagy ahogy hivatalosan, de értelmetlenül becézik, gépjárműje, az tudja, hogy nincs kedvesebb, megbízhatóbb, hűségesebb valami az autónál.
Az autó sok férfinál a tökéletes nőt helyettesíti: olyanná formáljuk, amilyenné akarjuk, nem nyavalyog, ha jól meghajtjuk, és simán lecserélhetjük egy újabb, fiatalabb modellre. Olyan ez, mint az ideális párkapcsolat.
Nem azt kapod, amit érdemelsz, hanem azt, amit megszerzel.
Egyfelől nem lehet boldog, aki nincs birtokában annak, amire vágyik, másfelől nem mindenki boldog, akinek birtokában van az, amire vágyik.
Csak akkor kellhet másnak az, ami a tiéd, ha már egyszer megkaptad.
Ha egy lánynak odaadom a focis dzsekimet, az a birtoklás kifejezése.
Az is alacsony lelkületre vall, ha valaki szegénységével mentegetőzik, az egyéni vagy az idők okozta balsorsra panaszkodik, az árverés nehézségeire hivatkozik; de miféle gondolkodás vagy szemérmetlenség az, ha valaki épségben megtartja vagyonát, pedig adósságát elismerte?
Semmit sem viszünk magunkkal a sírba. És most csak lekötnek, megkötöznek a tárgyak. Amit nem használunk, ami fölösleges – oda kell adni másnak. Mi fölösleges? Amire egy évig nem volt szükség. A tárgyak arra valók, hogy átmenjenek a kezünkön.
Lehet úgy is élni, hogy addig nyújtózkodunk, amíg a takarónk ér, nem válunk rabjaivá a fogyasztási láznak, hisz nem a tárgyak, a halott dolgok tesznek boldoggá, lelkünk nem az anyagi javak birtoklásától nyugszik meg, nem az élet habzsolásától teljesedik ki, hanem a szeretettől átitatott percektől: szép kirándulások a közeli hegyekben, kerékpártúrák, jó könyvek, kártyapartik a barátokkal.
Ha elcsendesedek, rájövök arra, hogy nekem kell ajándékká válnom. Minden földi tárgy csak foglalata lehet önmagunk tudatos odaajándékozásának.