Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes.
Régi harcok, régi, kopott könyvek
Derű, mosoly, néha fájó könnyek
Múlik minden, rohannak az évek
Búcsút mondunk, múló diákévek.
Ma sem volt könnyű élni
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – s mindig
Érdemes lesz, – hiszem!
Ha én nem magamért, ki érettem?
Ha én csak magamért, mi vagyok én?
S ha nem most, hát mikor?
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nagyon szép kis társaság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsuzásig…
Legyen bármily hosszú is az élet,
Sírig tartó boldogságot ad,
Bátran nézhetsz az emberek szemébe,
Mindaddig, míg betartod a szavad.
A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.
Az élet olyan, mint a rajzolás: néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak. Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide-oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet, ami előttünk van.
Egyéni életünk lefolyása és eseményei, igazi értelmüket és összefüggésüket tekintve, durvább mozaikművekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük föl az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságban tűnik szembe.
Minden iskolás gyerek végezhet a fizikaórán kísérleteket, hogy meggyőződjék bizonyos tudományos hipotézis valódisága felől. De az embernek, akinek csak egy élete van, nincs lehetősége kísérlettel ellenőrizni a hipotézist, s ezért sohasem fogja megtudni, hogy jól tette-e, amikor az érzelmeire hallgatott.