A sebesség még soha nem ölt meg senkit. A hirtelen megállás az, ami elintéz.
És Apa értem jön a Trabanttal. Fehér, a teteje piros, nagyon barátságos, nagyjából olyan sebességet tud elérni, mint egy kutya.
A száguldás olyan szenvedély, ami felér a legerősebb droggal.
Lehet, hogy pénz nem lehet boldogít, de inkább sírnék egy Jaguárban, mint a buszon.
Ha autókról van szó, csak kétféle ember létezik: őrült és gyáva.
Az autó olyan, mint az anyós – ha hagyod, uralni fogja az életed.
Ha az autód úgy érzi, mintha sínen menne, akkor valószínűleg túl lassan vezetsz.
Nagy autórajongó vagyok, így teljesen megértem az olyan srácokat, mint Jay Leno, akinek rengeteg kocsija van. De ha megkérdeznék tőlem, hogy melyik a kedvenc autóm, az olyan lenne, mintha a kedvenc dalomat vagy kedvenc ételemet kérdeznék – ez minden nap változik.
Nincs olyan akcióhős, aki szorosabban kötődne az autókhoz, mint James Bond.
Egy férfi arról ismerszik meg, ahogy a kocsijával bánik.
(Tarconi felügyelő)
Mikor megkérdezték tőlem, hogy „Melyik a kedvenc autóm?”, mindig azt válaszoltam, hogy „A következő”.
Versenyautót vezetni olyan, mint láncfűrésszel táncolni.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy unalmas autókat vezessünk.
Művész vagyok, a pálya a vásznam, az autó az ecsetem.
Az autóversenynek olyan eseménynek kell lennie, amely a szabályok egyértelműsége, az elérhető eredmények, az útvonalak vonalvezetése miatt hasznos lehet minden lehetséges műszaki adat összegyűjtésére is, nem csupán arra, hogy megállapítsuk, ki a jobb pilóta.
Tiszteltem az autót, amit vezettem. (…) Minden bizonnyal az a szeretet – ami szinte érzéki, sőt akár sze*uális szinten élt a tudatalattimban – akadályozott meg abban is, hogy elmenjek megnézni, hogyan versenyeznek az autóim. Ha arra gondoltam, hogy a kezem között születnek és látom a halálukat – mert a versenyzés mindig halál, még győzelem esetén is –, úgy éreztem, nem tudnám elviselni.
Nem sokkal később Francesco édesanyjával, Paolina grófnéval is módomban állt találkozni. Ő mondta nekem egyszer: „Ferrari, tegye az autóira a kisfiam ágaskodó lovacskáját. Szerencsét hoz.” Ma is őrzöm Francesco Baracca fényképét, a szülei írásával, amelyben átruházzák rám az emblémát. A lovacska fekete volt, és máig az is maradt; a kanárisárga hátteret én találtam ki hozzá, ez Modena városának színe.
