Amit Gyurcsány szeretett volna, reformokat csinálni, abban igaza volt. Volt egy olyan környezete a párton belül is, kívül is, amelyben ezeket nem tudta megvalósítani. Az ő szándékai jók, én nem kaptam rajta olyan disznóságon, mint amivel mindenki támadja.
Én nem vagyok felkészült közgazdász, nem vagyok felkészült politikus. Nekem érzéseim vannak, indulataim…
Az, hogy a szélsőjobb ennyire megerősödött nálunk, az egyebek között annak a következménye is, hogy a Fidesz soha, semmikor nem mondta ellenzékben, gyerekek, ezt ne csináljátok. Hogy az Andrássy utat nem kellene felgyújtani; hogy a közszolgálati televízióban azért emberek dolgoznak, azt sem kellene felgyújtani. Ne építsetek barikádokat, ne menjetek neki a rendőröknek! Nem mondták.
Nagyon sokszor hallom, hogy Gyurcsány a hibás. Meg hogy a kétharmad is Gyurcsány miatt van. Amikor visszakérdezek, hogy miért tetszik ezt mondani, akkor zavarba jön az ezt állító, mert olyasmit nem nagyon tud mondani a gyurcsányi kormányzás idejéből – azon kívül persze, hogy hazudik, meg mindig is hazudott –, amit a jelenlegi kormány már többszörösen ne múlt volna felül.
Mindig jönnek új barátok, bár bizonyos kor után, harminc után például ez azért ritkán fordul elő. De a nagyon közeli barátok zömmel megmaradnak.
Szerintem az egyik rossz tulajdonságom az, hogy könnyű megsérteni, és úgy maradok.
Talán nem az a viselkedés az abnormális, ami tőlem tapasztalható volt, hanem az a kor az, ahol ez így csapódik le. Nagyon kevés olyan ország van, ahol közéleti emberekről, médiában szereplő emberekről az a vélemény a mérvadó, hogy nekik nem lenne szabad megszólalniuk, nem lenne szabad állást foglalniuk. Ez csacsiság. Senkiről se tételezzük fel, hogy az életről, a környezetéről nincs véleménye.
Göncz Árpád volt az a köztársasági elnök, aki meglepetésre mindenkit tegezett, és ez az ő részéről nem manír volt. Valóban úgy érezte, hogy miért is lenne más, mint bárki.
Miközben egyesek azt mondják, hogy vallásosan meghalni mennyire könnyű, engem még az sem nagyon nyomaszt, hogy mit fogok mondani a nagyszék előtt. Mert hiszen azt gondolom, hogy nincs nagyszék. Izgassa azokat, akik hisznek benne.
Vitray mondta valahol, hogy szeretne nyomot hagyni maga után. Hát nekem ez nem célom. Jól akarom magam érezni, amíg képes vagyok rá, aztán hagyjuk az egészet a francba.
Ez a sikamlós, naturális, könnyen befogadható popkultúra nem az én világom. Nem az én generációm ügye. Volt, de már nem az. Hol vér, hol takony, hol könny, hol valami más testnedv folyik a képernyőn. Ösztönemberek járnak ösztöntáncot. Semmi bajom vele. Csak nem az én világom. Az ösztön a lényeg, erről akarok beszélni. A televízió számára ugyanis ez a legértékesebb. A Mónika show-ban nem azért láttunk tudatlan, fogatlan, képzetlen embereket, mert a televízió el akarja butítani az embereket, ahogy sokan mondják, hanem mert ezek ösztönemberek. És a tévében ők mutatnak a legjobban. A Legyen Ön is milliomos nagy találmánya az volt, hogy a játékos arcát mutatta szuperközeliben. Egyetlenegy vetélkedő nem csinálta ezt soha. És nekem az volt a dolgom, hogy az ösztöneit hozzam elő a játékosnak, gyöngyözzön a homloka, remegjen a szája széle, azt kellett mutatni, mert ez a valóságshow. A Mónika-show, a Balázs-show, meg a többiek ezt nyilván ilyen módon nem tudják előidézni, ezért agresszióval hozták létre. Akár fizikai agresszióval, akár érzelmi agresszióval. De a lényeg az, hogy ott emberek ösztönösen mutatták a legsötétebb oldalukat. Ez a televízió műfaja, ezt nézik az emberek, ez érdekli őket.
Nekem volt harminc jó évem, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Reálisnak kell lenni, és én az vagyok. Zokoghatnék, sajnáltathatnám magam, hogy jönnek a fiatalok, meg hogy ez már nem az én világom. És hogy ez a televízió bizony nem az, aminek mi annak idején gondoltuk, terveztük, szántuk… De az az igazság, hogy a televízió soha nem volt AZ. Mi tévedtünk. A tévé semmi olyanra nem való, amiről azt hittük, elengedhetetlen. Hogy messzire ne menjek: nem igaz, hogy egy műveltségi vetélkedőből lehet tanulni. Semmit sem lehet tanulni belőle. Szórakozni, izgulni, azt lehet! Saját akaratból utánanézni a dolgoknak, lehet. De tanulni? Ugyan mit? Hogyan? Az a televízió, a hetvenes évekbeli, egyszerűen diszfunkcionális volt. Ezt Vitray szokta mondani, nem? Igaza van. Súlyosat tévedtünk.
Van egy jó tulajdonságom, ha elég, egy kortyot sem tudok inni már. Úgyhogy életemben ha háromszor voltam részeg.
Az ezotéria szinonimája az idiotizmusnak. De nevezhetjük egyszerűen hülyeségnek is.
Az emberek azt hallják meg, amit akarnak. És amit nem akarnak, azt nem hallják meg. És nem látják meg.
Nekem nem az ad tépelődnivalót, ha beszélek, hanem ha hallgatok. Amikor bizonyos kérdésekben van véleményem, de ilyen-olyan megfontolásból nem mondom el, hát én olyankor úgy utálom magamat, mint a szart a zsebemben.
Számomra a legfontosabb szó — és ezzel tudom a liberalizmusomat jellemezni — az ízlés. Az embernek az ízlés és az illem okozza a legmegfoghatatlanabb, de mégis a bőrén érezhető diszkomfortérzést. Nem csak az fontos, hogy valami jogtalan vagy nem jogtalan, mert az egyszerű. A diszkomfortérzés az, ami meghatározza az élet minőségét. Diszkomfortérzésem van, mert illetlen dolgot látok. És ezeket az illetlenségeket velem szemben követik el.
Egyszerűen azt gondolom, hogy ha mindenki azt gondolná, amit én, kényelmesebb lenne a világban élnem. Ettől persze szeretem a multikultúrát, a sokszínűséget, a szabadságot. Csak jó lenne, ha hasonlóan tudnánk megközelíteni a problémákat.
Az a baj, hogy én nem vagyok megbocsátó típus. Engem elég egyszer megsérteni, és úgy maradok. Hogy miért, nem tudom, azt viszont tudom, ezen már nem tudok változtatni. Lehet, nem is akarok.