Ne félbevágott
dinnye félfele, hanem
önnönmagad légy.
Kányádi Sándor
1929. máj. 10. - 2018. jún. 20.
Kossuth-díjas erdélyi magyar költő
Kányádi Sándor idézetei a szülőföld szeretetéről, az anyanyelv erejéről és az emberi tisztesség időtálló értékeiről szólnak. Költészetét egyszerre jellemzi mély emberség, természetközeliség és letisztult bölcsesség, amely minden nemzedéket képes megszólítani.
Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik,
s mindent betakargat.
Lesz-e majd torok
elüvölteni, amit
most elhallgatunk?
aki megért
s megértet
egy népet
megéltet
Mintha az eresz
alá beállnál. Ennyi
az élet csupán.
Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.
A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.
Megvonja vállát az idő,
megvonja rezignáltan,
meg sem áll csak a temető
sarkig-tárt kapujában.Ott sem időz, csak visszanéz:
ágyő, te bátor!
Ne félj, nem lesz a föld nehéz,
viszlát, föltámadáskor.
Jön immár az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja
a hosszú napokat.
Téli erdő vagyok,
éheznek bennem
őzek és farkasok.Orkán gyötör, vihar
ropogtat csontos
ujjaival;minden ágam recseg:
most gondolom ki
a rügyeket.
Vadmadár a szerelem,
nem galamb, nem gerle;
nem is rakott sohasem
fészket az útszélre.Veszedelmes csőre van,
veszedelmes karma van. –
Csőre, karma: vág, tép. –Szerelemmel szeretni
vérremenő játék.Ölni tud a szerelem;
nem galamb, nem gerle,
vadmadár a szerelem:
penge minden pelyhe.S az benne a gyönyörű,
– csontig-metsző emlék –:
mégis puha tollúvá
markolni a pengét.
Láttam a tengert
most már sejtem hogy milyen
lehet az isten
Emlékezzél meg rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
míg félkönyökre dőlve
egy tisztáson szalonnázol.
Harapjatok azért van fogatok
beszéljetek azért van nyelvetek
kiáltsatok azért van torkotok
szeressetek azért van szívetek
s kezdjétek megszokni hogy az életre
semmilyen nyelven sem rímel a halál.
Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.
Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.Lám tegnap hullatott
valami keveset.Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.
Csínján a múlttal!
Részeg lehetsz tőle, de
jóllakott soha.
Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon, s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Mások ezeket keresték még

