Én becsültem Vágó Pistában, hogy élete végéig kitartott az elvei mellett, s bizony ez ritka a mai világban.
Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok.
Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenőleg emlékszem dolgokra, amelyek számomra valami miatt fontosak.
Cserháti Zsuzsához mérhető énekesnő nagyon kevés volt ebben az országban, viszont menthetetlen ember volt.
Amikor lefestem magam, az már nem én vagyok, azzal megszűnt a Gálvölgyi. Attól fogva van egy szerep, amit én eljátszok, a szerep elkezd működni, mert én Gálvölgyiként borzasztóan szégyelleném, hogy mutogassam magamat.
Ez egy hülye szakma, mert minden este tükörbe nézek, meg kifestem magam, hogy szép legyek, meg kihúzom a szemem, hogy jobban lehessen látni a színpadon. Az ember úgy megbarátkozik az arcával – nem mondom, hogy tetszem magamnak – mert ott van a tokám, amit utáltam világ életemben.
A mai napig szeretek egy könyvet kinyitni, beleszagolni. Olyan illata van, mint a friss kenyérnek.
Ha sikerül egy olyan feleséget beszerezni valahol, aki valóban barát, az hatalmas mázli.
Én soha nem voltam egy barátkozó típus, holott azt sem gondolom, hogy undok, elviselhetetlen fráter lennék.
Az ember egy bizonyos kor után már nem nagyon köt barátságokat. Vannak laza kapcsolataim, vagy munkakapcsolataim, amelyek nagyon erősek és nagyon régiek, de olyan „hű de jó” barátaim nincsenek, nem is voltak talán soha, kivéve a feleségemet.
Néhány éve rájöttem, ha komolyzenét hallgatok ebben az őrült közlekedésben, akkor egészen más ember lesz belőlem.
Ha sütött a nap, akkor azért morogtam, ha esett az eső, akkor meg azért. Ez megváltozott. Ma már örülök annak, ha süt a nap, és annak is, ha esik a hűsítő eső. Pontosabban fogalmazva: régebben egy ragyogóan kivilágított teremben azt kerestem, hogy hol is van egy kis sötét folt, azóta pedig annak örülök, ha a vakító sötétségben észreveszek egy kis reményt adó világosságot… Igen, valamelyest megváltoztam. Elnézőbb lettem. Megbocsátóbb. Igyekszem a lényeges dolgokra koncentrálni.
Az ember csak akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor szép lassan kihalnak körülötte a barátai, munkatársai.
Sokáig azt gondoltam: az újság csak körítés a sportrovathoz. Első önálló estemre készülve, 1989-ben mondta a Mikroszkóp Színpad akkori rendezője, Marton Frigyes: muszáj olvasni a sajtót, figyelni a televízió, rádió hírműsorait. Mert az esti közönség nem lehet felkészültebb nálam. Rákaptam a dologra, és a közéleti információk erős reflexeket váltottak ki bennem.
Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak.
Gyerekkoromban még nem volt tévé, és arról fantáziáltam, hogy ha majd megyek az utcán, az emberek összesúgnak mögöttem: ott megy a Gálvölgyi!
A Heti hetes nekem amúgy leginkább arra jó, hogy szellemileg kondicionáljam magamat, bizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok még teljesen elhülyülve.
Nagyon jó egyébként, hogy bejött Magyarországra a stand-up, mert ez is a humornak egy szelete – csak azt sajnálom, hogy a többi szelet már nincs meg mellette, eltűntek a kabarétréfák.
Sokan nem is tudják, hogy játszom színházban is. A múltkor épp egy újságíró lányka kérdezte meg tőlem: „Maga olyan népszerű a televízióban, nem gondolt még rá, hogy színházban is fellépjen?”
Amikor Hernádi Jucival játszom együtt, akkor duplán vonzzuk be a közönséget.