Bár tele van a hócipőm azzal a fajta újságírással is, amely egyébből sem áll, mint mindig mindenkit leszól, megrágalmaz, hangulatot kelt, és cinikusan minősítget. Márpedig ma ez a divat. Hosszan gondolkodtam, hogy miért van ez így, mire egy nagyon tehetséges, fiatal újságíró-barátom, aki huszonkilenc éves, korosztályának elsőrangú szakembere, a következő megoldást kínálta: mindez azért van így, mert a tudás hiányát pótolni kell valamivel. Azt hiszem, igaza lehet. Cinikusnak lenni roppant egyszerű, nem kell hozzá tudni semmit, meg lehet spórolni az olvasást is, nem kell archívumokat bújni, gondolkodni, és főként nem kell kontrollálni az indulataidat és a gyűlöleteidet. Bátran hagyatkozhatsz a legrosszabb énedre. Ha ezek az újságírók, akkor én, Nagy Lajossal szólva, valami egészen más vagyok.
Friderikusz Sándor
37 idézet
1958. július 2. -
Pulitzer-emlékdíjas, Prima Primissima díjas magyar újságíró, riporter, televíziós műsorvezető és szerkesztő.
Nagyon sok éve egy idősebb szaktársam azt tanácsolta nekem, hogy a magánéletem legyen csak az enyém, mert ha egyszer kinyitom ezt az ajtót, soha többet nem fogom többet becsukni, és körülbelül 40-45 éve ennek megfelelően járok el. Ezzel persze mindig együtt jár, hogy találgatnak egyesek, de ezek a találgatáson alapuló mendemondák sok esetben akkora marhaságok, hogy magam is, ha olvasom őket, csak mosolyogni tudok rajtuk, kivéve, amikor a falnak megyek tőlük.
„Te csak foglalkozzál magaddal és ne félj semmitől!” Körülbelül ez lenne a tanácsom 18 éves önmagam számára.
Az életben többnyire vesztes leszel, ha másoknak akarsz megfelelni.
Melankolikus alkat vagyok, aki legfeljebb másodpercekre képes boldognak érezni magát, azt is nem túl gyakran.
Amikor belekezdünk valami új dologba – azaz a folyamat legelején -, gyűjtsünk össze minden érvet ahhoz, hogy elég motiváltak legyünk a folytatáshoz akkor is, ha nem sima út vezet oda.
Azt szoktam mondani: Havas Henrik olyan, mint amilyennek látszik. És ezzel szerintem jól körülírtam a jelenséget.
Magyarország egyik része elfáradt, másik része nem képes két egyszerű halmaz között sem összefüggést felfedezni. Megértőbb vagyok azokkal, akiknek napi küzdelme a létfenntartás körül forog. Kevésbé vagyok megértő azokkal, főképp értelmiségiekkel, akiknek szellemi muníciójából kitelne az összefüggések feltárása és az ellentmondások felmutatása minden ügyben, ehelyett inkább otthon ülnek és fejükre húzzák a takarót, közben rátarti kívülállást színlelnek és emelkedettségre hivatkoznak, ha valaki megkérdezi őket, miért nem bújnak ki az egérlyukból. Ki segítsen a tarthatatlan valóság feltárásában, ha nem az értelmezni képes értelmiség?
Ha már nem élvezek egy munkát, akkor abba szoktam hagyni. Ez az én szakmai luxusom.
Én beülök a stúdióba a nagy kerekasztalom mellé, és komolyan beszélgetek olyan emberekkel, akik egy adott téma vitathatatlan szakértői, és ha jól végzem a dolgom, A-ból B pontba jutok velük egy-egy ügy vagy jelenség értelmezésében. Ettől a néző ismeretei is bővülnek, tehát van értelme a munkámnak.
Műsort készíteni csak azért, hogy kitöltsük a műsoridőt, de semmi gondolati többletet ne nyújtsunk a nézőnek, teljesen felesleges.
Az embernek mindig vannak önmagával kapcsolatban kétségei, és ezért igénye is van rá, hogy kontrollálja önmagát, akár mások segítségével is. Én, ahogy öregszem, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést, hogy biztosan igazam van-e, biztosan jól látom-e a dolgokat? És minél meghatározóbb döntéseket hozol, annál nagyobb szükséged van erre a képességedre.
Gyakran az az érzésem, hogy a mi köztelevíziónk immáron két évtizede nem ismeri fel a helyét és a szerepét, a társadalmi konfliktusokat pedig nem megérteti, hanem gyakran újragerjeszti.
Ha valakitől azt hallom, hogy egy nő alacsonyabb rendű ember, mint egy férfi, ezért mosogasson, takarítson csak, akkor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a francba elküldjem az illetőt.
Húzok egy vonalat, és innentől kezdve azt nézem, ki mit csinál ma. Szerintem nincs is lehetőség más mércét használni, mert ha az egyébként valószínűleg jogos sérelmeinket hordozzuk életünk végéig, folyamatosan visszakényszerítjük magunkat a múltunkba, az indulatainkba és a keserűségeinkbe. Ha az ember nem elég intelligens, nem elég felnőtt ahhoz, hogy egy idő után képes legyen a saját múltját és megbántottságait távolságtartóan kezelni, abból az jön ki, ami ma Magyarországon van: feszültség, gyűlölködés, a másik ember semmibevétele.
A vélemény (…) csak tényekre és ismeretekre építve lehet megalapozott, és ez az, amihez sok munka kell.