Bármilyen jól tervezel, bármilyen fantasztikusan is játszod a szereped, az élet minden alkalommal legyőz. De ezt vállalni kell és ugyanúgy előre tekinteni, mert a jövő kiismerhetetlen, és ha az ember egy kicsit bele tud pillantani, akkor meg is változtathatja. Azokkal az apró változásokkal pedig akár az egész sorsunkat is fölülírhatjuk. Feltéve, hogy a sors nem ügyel arra, hogy valamire ne gondolj. Akárkit bevonhatsz a sorsod játékába, mindig lesz egy, aki tönkre akarja majd tenni. De nem szabad, nem szabad megijedni, tovább kell próbálkozni és megtalálni a módját annak, hogy ismét te irányítsd a játszmát. Nincs mitől félni, ha eljön az ideje, megnyugvással töltenek majd el azok a napok, órák, percek, amikor jól alakult a sorsunk. Még akkor is, ha később minden összeomlott körülöttünk.
– Nincs meg köztetek a vonzalom. Hidd el, hogy csak kihasznál. Te viszont egy erős csaj vagy, sok mindent megéltél már. Ne engedd, hogy becsapjon téged! (…) Keress egy olyan embert, aki őszinte hozzád!…
– Nem keresek mást helyette, mert én őt szeretem.(…) Megvan rá az oka, hogy ne akarjon engem, méghozzá nagyon is jó oka. A helyében én sem akarnám magamat. Az is igaz, hogy erős vagyok, tudok küzdeni, például a mai napig harcolok az életemért, de győzni fogok… megszerzem őt, ha nagyon akarom, biztosan megszerzem.
Próbálok helyesen cselekedni, anyám, de már nem olyan könnyű, mint régen. Amikor együtt voltunk, tisztában voltam azzal, mi helyes, és mi nem az. Most viszont egyszerűen nem érzem… minden zavaros körülöttem: hogy kit szeressek, hogy kit gyűlöljek és miért, vagy éppen kiben bízzak? Nem tudom eldönteni. Helyesen szeretnék cselekedni, de mi a helyes? Már nem úgy látom a dolgokat, ahogy te tanítottad nekem.
Mindenki bűnös az életben. Bűnösök vagyunk és nincs idő, hogy még e világon megfizessünk bűneinkért. Próbálunk elvegyülni a tömegben, próbálunk ismeretlen arcok, ruhák közt elbújni, mintha mi is csak apró, tehetetlen mellékszereplői lennénk az élet gyötrelmeinek. És abban a pillanatban, hogy meglátunk egy aprócska reménysugarat, mindenkiről megfeledkezve, saját feloldozásunkért kiáltunk. De önző kiáltásaink biztosan süket fülekre találnak, megtépázva bennünk a hitet, hogy nem vagyunk egyedül.
Tudom, hogy neked rosszul esik. Ne haragudj! Pont úgy vagyok vele, ahogy te velem, de most tényleg. Ő egyszerűen nem szeret engem, így meg hiába akarnék bármit is. (…) Ez olyan egyszer volt, talán igaz sem volt dolog. De egy rövid ideig legalább remélhettem, hogy megszeret, hogy odaül mellém, megfogja a kezemet, finoman átölel, és csendben elalszunk egymás mellett. Olyan sok mindent elképzeltem már vele, túlságosan is beleéltem magam. Jó lenne megint a vállára hajtani a fejemet, és egy picit érezni őt… nagyon rossz érzés, amikor te tudod, hogy a dolog működne, de a másik nem szeretné.
Elhiszem, hogy mindent tudni akarsz, csakhogy a tudáshoz tettek kellenek. (…) Először is döntened kell… ki kell találnod azt, hogy melyik irányban haladsz tovább. Mész tovább az ismeretlen úton, vagy megállsz ezen a ponton. Ha maradsz, ahol vagy, mostantól azt fogod látni, amit látni akarsz, bármit is ábrázoljon a kép, de ha folytatod az utadat, ki tudja, mikor tudod meg, mi van rajta.