106 idézet
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (…) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.
Belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (…) Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
A szívemet és a lelkemet beleöltem a munkámba, és ettől elvesztettem az eszemet.
Az igaz barátság olyan, mint az egészség; csak akkor értékeled, mikor elvesztetted.
Felesleges a siránkozás egyetlen szál virágért, mikor a mennyei virágok tömege nyílik a szemünk láttára.
Néha ha egy dologra figyelsz, elveszítesz minden mást, ami számít.
Az élet legnagyobb vesztesége nem a halál. A legnagyobb veszteség az, ami meghal bennünk, amíg még élünk. Soha ne adjuk fel.
Mindig nehéz elveszíteni valakit. Lyukat hagy a szívedben, ami sosem gyógyul be.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Egy sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk, és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg.
Mindannyian egyformák vagyunk. Akkor emlékezik barát a barátra, amikor az életnek vége szakad, amikor valaki súlyosan megbetegedik vagy meghal. Akkor bezzeg megvilágosodik előttünk hirtelen, milyen nagy veszteség ért bennünket, ki volt az illető barát, miről nevezetes, miféle tetteket vitt véghez.
Tizenöt perc arra sosem elég,
Hogy tornyot építs fel, de percek alatt leég.
Építs a nap alatt jégből szobrokat,
megtudod, mennyit ad a fájón múló pillanat.
Néha nincs izgalmasabb annál, mint visszakapni azt, amit egyszer elvesztettél.
Ha elveszítesz valakit, a rutin lehet a létra, amin visszamászol a normalitás szintjére.
Állhatsz bármilyen magasan, mégis elveszíthetsz mindent.
Az igaz az ön számára, amit saját maga megfigyelt. És ha ezt elveszíti, akkor mindent elveszített.
Mindaz, amit elfelejtünk, soha be nem gyógyuló seb marad, ha kétségbeesés társul hozzá.
Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.
