Ebben is hasonlítok Orbán Viktorra, a stresszhelyzet, nyomás hatására egyre jobban működök.
Védelmet keresünk abban, hogy egyediek és különlegesek akarunk lenni, hogy a legbiztonságosabb egyházhoz, a legerősebb nemzethez, a legfelsőbb társadalmi osztályhoz, a jó társasághoz és Valakikhez szeretnénk tartozni. Mindezek a védelmi intézkedések megosztásunkhoz vezetnek, így aztán csak nő a biztonsághiány, ami a védelem igényét is tovább növeli. Persze mindezt abban az ártatlan hitben tesszük, hogy mi csak megfelelőképpen próbálunk cselekedni és a lehető legjobban élni, csakhogy ez is ellentmondás. Csakis akkor gondolhatom ugyanis komolyan, hogy eszményképek szerint kívánok élni s meg akarom jobbítani magam, ha már eleve kettéhasadtam.
Próbáltam mindig a saját fejem után menni, ami nem egyszerű. Nem vagyok simulékony, ami rengeteg konfliktust eredményezett, de úgy gondolom, az idő és a tények engem igazolnak. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik ezt nem hajlandók belátni, fordított helyzetben én habozás nélkül megtenném. Úgy gondolom, ettől senki nem lenne kevesebb, sőt.
Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.
Ha megszűnünk előrenézni, életünket sem leszünk képesek megújítani többé.
Aki lemond az élettapasztaló merészségről, annak az erre hívogató vágyat is meg kell fojtani magában, vagyis amolyan részleges öngyilkosságot kell elkövetnie. Ebből vezethetők le azok a halálfantáziák, amelyek buzgón kísérik a kívánságokról való lemondást.
A másik embert mindig csak olyan módon értjük meg, ahogyan magunkat is értjük vagy próbáljuk megérteni. Azt, amit önmagunkban nem értünk meg, a másikban sem fogjuk megérteni.
Ha egy embernél végzetszerűen lép fel az önismeret követelménye, s azt mégis elhessegeti magától, akkor az ilyen negatív hozzáállás akár valóságos halált is eredményezhet. A szóban forgó követelmény ugyanis egyáltalán nem jelentkezne, ha járhatóak volnának más, eredményekkel kecsegtető mellékutak is. Aki zsákutcába kerül, azt onnan csak az önismeret vezetheti ki. Ha azonban ezt elutasítja magától, akkor semmiféle út nem nyílhat meg előtte.
Az ösztönök lesből támadnak rá arra, aki nem vesz tudomást róluk, és aki nem képes önmaga megalázkodni, azt megalázzák; ráadásul még legféltettebb kincsét, a szabadságát is elveszíti.
Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.
Nincs mentség arra, ha nem szánsz két percet holnapod elgondolására.
Nem a kor számít. Mindig az a fontos, sikerült-e valakinek ránevelnie magát arra, hogy kíméletlenül felmérje az élet realitásait, van-e képessége ezek elviselésére, s bensőleg felnőtt-e hozzájuk.
Mivel emberi lényekként alapvetően kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömérzést, sokszor tudattalanul is a kisebb ellenállást választjuk, ezért lemondunk önmagunkról, a saját választásainkról azért, hogy rövid távon ne legyen konfliktusunk másokkal, ami pillanatnyilag ugyan könnyebb, ám hosszú távon óriási ára van. Mégpedig az, hogy az évek múlásával egyre kevésbé érezzük már a saját lelkünket, egyre kevésbé merünk arra a halk kis belső hangra hallgatni, és lassacskán kialszik az a gyermeki láng, amely annak idején ott lángolt bennünk.
Három dologban mindig van választásod: amire figyelsz, amit gondolsz róla, és amit teszel vagy nem teszel ez alapján.
Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy vállaljuk önmagunkat, a saját utunkat, amibe sokszor beletörhet a bicskánk, és amiért kinevethetnek, kritizálhatnak minket. Ám ha az ember vállalja ennek a kockázatát, és mer sebezhető lenni, akkor sokkal felszabadultabb lehet, mint ha az ettől való rettegés miatt kétségbeesetten próbálna mindig mindenkinek megfelelni.
A vereséget mindig belül szenvedjük el, ugyanis az nem vereség, ha valami nem sikerül, csak az, ha ettől megtörünk és nem próbálkozunk tovább.
Az igazi kérdés, amit fel kell tenned magadnak, nem az, hogy ki a felelős azért, hogy így alakult eddig az életed, hanem hogy akarod-e így leélni a hátralevő időt is.
A legjobb, ha az elménket és az energiánkat a jelen pillanatban tartjuk, ahelyett, hogy szokásunk szerint rengeteget gondolkodnánk, mert ez azonnal kivesz bennünket a jelen pillanatból, és visszavisz minket a programjainkba. Amikor a jelen pillanatban vagyunk, akkor a szívünkben vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy minden tökéletes, azt azonban igen, hogy nem terrorizáljuk magunkat, mert a valódi problémák pontosan ebből származnak. Amikor tönkretesszük magunkat azáltal, hogy félünk és áldozatnak érezzük magunkat, akkor a tudatalatti programjaink futnak, és mi egyáltalán nem irányítjuk az életünket.
Az ismétlődő gondolatokból azonnal rájöhetünk, hogy egy újra és újra lejátszódó programmal van dolgunk. Ez lehetne a vészjelzés, ami figyelmeztet bennünket arra, hogy „Ez egy program.” Felébreszthet bennünket, ha meghalljuk. Amikor ismétlődő gondolataink vannak, akkor egy lemezt játszunk le. És abban a pillanatban, amikor erre rájövünk, abbahagyhatjuk a lemez lejátszását. Ezennel visszavesszük az irányítást. És választhatjuk azt, hogy valami mást játszunk le. Ha azonban nem teszünk valamit abban a pillanatban, hogy visszavegyük az irányítást, akkor visszatérünk az alapértelmezett lemezhez, és továbbra is azt játsszuk le újra és újra …, és higgy nekem, semmivel sem lesz jobb attól, hogy újra és újra lejátsszuk!