Az én mondanivalóm megértéséhez önismeret kell. Mégpedig alapos és őszinte.
A hála titkos csatornákat nyit meg. Arra fókuszálj, amid van, és ne arra gondolj, amid nincs! Mindened megvan már most, amire valaha szükséged lehet.
A hála egyik nagy ajándéka, hogy háttérbe szorítja az egót, s nagyobb megértést és együttérzést ad érte cserébe. Bosszankodás helyett az elismerést választjuk.
Nem érdekel, most ki vagyok, egészen addig, amíg nem kell megszégyenülnöm az előtt, aki leszek.
Elképzelhető, hogy egy abnormális hülye vagyok, és annak is örülhetek, hogy egyáltalán élek.
Az ember csak akkor lehet igazán ember, ha képes önmagát felülmúlni.
Talán az ember egyszerűen azt tartja magasabb rendűnek, ami nehezebb, és büszkesége nem más, mint a nehézség legyőzésének tudatában megerősödött narcizmus.
Nehéz megbékélni az erőszakos természettel, miközben gyűlöljük a ránk gyakorolt hatását.
(Wilson Fisk)
Te, kedves olvasóm, jelen pillanatban mindannak a gondolatnak a summáját testesíted meg, amely megfordult a fejedben eddigi életed folyamán. Csakúgy, mint én. Meg az a pasas ott az utca túloldalán. No és az a nő amott, aki éppen a bevásárlóközpontba igyekszik. Figyeld meg őket, tanulmányozd őket, nézz bele a szemükbe! Ők a földkerekség legérdekesebb teremtményei, és ők ruháztattak fel a legtöbb lehetőséggel. De vajon tudnak-e róla? Tisztában vannak vele, hogy a mindennapi életük a gondolataikat tükrözi? Tudnak bármit is arról, amiről mi itt értekezünk? Fájdalom, de nem! Legtöbben legalább is nem. A legtöbben egyszerűen csak megtartják azt a helyet, amelyet a társadalmi-gazdasági piramisban tudat alatt választottak maguknak osztályrészül. Fogalmuk sincs róla, hogy ha új csapások mentén kezdenek el gondolkodni (amit szokás a zseni definíciójának is tekinteni), új irányokat szabhatnak az életüknek.
Ha káosz van a fejünkben, akkor káosz lesz az életünkben is.
Mindannyian arra ítéltettünk, hogy azzá váljunk, amit gondolunk. Az agyunk tesz minket emberré. A sorsunkat pedig az dönti el, hogyan használjuk.
A buddhizmusban az önbizalomhiányt a lustaság egy formájaként értelmezik, gyenge lélekként, amit fejleszteni kell.
Vajon ha önmagamnak hazudok, akkor szeretem-e magam? Tegyük fel, hogy önbizalomhiányom van, nem merem kimondani azt, ami zavar és agyalok azon, mi lenne, ha kimondanám. De nem mondom ki, ezért egyre feszültebb vagyok. Akkor szeretem-e önmagam? Nem.
A magyarok zöme kórosan önbizalomhiányos, ezért van annyi okoskodó, kötözködő, mindenhez, mindenkinél jobban értő alak közöttünk. Ezzel kompenzálunk. Én magam is gyakran esem a hibába, bevallom. […] És ez a hőzöngő attitűd persze könnyen csap át önhittségbe, nagyképűsködésbe, vagy éppen melldöngetésbe. Aztán jön az ébredés, és fáj, amikor kiderül, hogy mindezzel semmire sem lehet jutni a világban. Az pedig még jobban fáj, amikor kiderül, hogy mindazt, ami történik velünk, saját magunknak köszönhetjük. Kioktatunk mindenkit, aztán ha visszavágnak, eljátsszuk, hogy nekünk mennyire nehéz, mert mindennap harcolnunk kell. De ez a sajnáltatás valahogy benne van a kultúránkban, ez a mártírkodó, önpusztító hajlam.
Nemzet idézetek, Önbizalomhiány idézetek, Önismeret idézetek
Az önbizalomhiány nyomasztó érzése, amely mindnyájunkban közös, egy hazugság. Csak a fejünkben létezik. Tízből kilenc helyzetben felkészültebbek vagyunk, mint sejthetnénk.
Megvan az oka, miért vagyunk olyanok, amilyenek. A kérdés csak az, tudunk-e róla.
Nem a visszaesés az igazi kudarc, hanem az, ha valaki ennek nyomán elkönyveli magáról, hogy ő menthetetlen, reménytelen.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.