Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
Betölteni a hatvanat, az már súlyosan érinti az embert. Érzi, hogy átlépett egy nem akármilyen küszöböt. Ötvenévesen az ember még csak egy mérföldkőhöz érkezik. Fél évszázad eltelt, de ilyenkor nem igazán érezzük magunkat ötvennek. Na de a hatvan? „Jesszusom, érzem, hogy 60 vagyok! Hatvan vagyok!” De aztán valahogy túllép rajta az ember, s rájön, hogy ez csak képzeletbeli változás, ismét csak egy szám változott meg. Ma már nem foglalkoztat így a korom. De akkor az a 60 valami pszichés akadályt képezett a fejemben: már nem tudtam fiatalnak érezni magam.
Mindannyian sérülékenyek vagyunk. Az ember azt hiszi, hogy elpusztíthatatlan, én is ezt hittem. Csakhogy az élet az ajtaja egyszercsak a képünkbe csapódik, és Isten hirtelen szorosabbra fogja rajtunk a gyeplőt.
A saját személyiségünk foglyai vagyunk egy magunk által teremtett börtönben.
(Michael Scofield)
Amikor folyton ugyanazokhoz a gondolatokhoz térünk vissza azzal, hogy felidézzük a múltat és elemezgetjük, akkor ezek a gondolatok egy idő után tudat alatt futó, automatikus programként vésődnek be az agyunkba.
Amikor a tükörbe nézünk és látjuk a tükörképünket, akkor tudjuk, hogy ilyen a fizikai valóságunk. De vajon a valódi énünk, az egónk és a lelkünk milyennek látja önmagát? Az életünk az, ami az elménk, a tudatunk és valódi énünk tükörképe.
Ha le akarunk térni az életről való megszokott gondolkodásunk jól kitaposott ösvényéről, és új paradigmákat akarunk magunkévá tenni, az eleinte minden bizonnyal természetellenes érzés lesz. Őszintén szólva, erőfeszítés kell hozzá – ami nem kényelmes. Hogy miért? Mert ha változunk, már nem érezzük magunkat önmagunknak. Én tehát azt tartom géniusznak, aki kényelmetlenül érzi magát, de ezzel ki tud egyezni.
Nem tudom, mennyi értékem van ebben az Univerzumban, de azt tudom, hogy néhány embert boldogabbá tettem, mint amilyenek nélkülem lennének, és amíg ezt tudom, olyan gazdag vagyok, mint soha máskor.
A benned lévő automatikus szokásmintázatoknak az égvilágon semmilyen jó hatásuk nincs rád. Teljesen automatikusak, csak arról szólnak, hogy megtanultad, és folyton alkalmazod őket. Ha meg akarsz szabadulni tőlük, le kell lassítanod a tempót, fel kell ismerned őket, szembe kell menned velük. Fel kell szabadítanod magad ezektől a teljességgel önműködő, vírusszerű szokásoktól, amelyek javarészt elkerülő tanulással ivódtak beléd.
Megfigyeltem, hogy a legtöbb ember, aki terápiába jön hozzám, megszégyenülten ül velem szemben. Mélységesen szégyelli magát. Márpedig ez azt jelenti, hogy nem fog megváltozni. Miért? Mert ha azt gondolom magamról, hogy „én ilyen és ilyen vagyok”, akkor tutira nem fog történni semmi. így nem lehet megváltozni. Hiába kérdezgeti bárki is, miért nem csinálsz valamit másként. Persze, hogy így szól a válasz: „Nem, nem, én ilyen vagyok.”
Hallgasd meg, hogy mit mond a szíved. Vannak olyan vágyaink, amiket belénk injekcióztak. Amiket más akart, hogy mi vágyjunk. Sok olyan vágyunk volt, amire valaki azt mondta, nem jók, és száműztük őket valahova messzire. A szívünk pontosan tudja, hogy mit akarunk, és mit nem akarunk. Ha az egysejtű organizmusok tudják, mit akarnak, akkor te is tudod!
Ha igazad van, akkor igazad van. Ha tévedsz, akkor tévedsz. Ha ezzel nem vagy tisztában, sohasem fogsz egésszé válni. Nem tudod majd megkülönböztetni a jót a rossztól. De nem csak a jót kell felismerni. Jobb, ha felismered mindkettőt, a jót is és a rosszat is. Így tudni fogod, melyik melyik. Nem mehetsz úgy végig a világban, hogy csak tettetsz.
Hiszem, hogy egy ember számára csak az számít, hogy megtalálja a saját boldogságát, és hite szerint éljen. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor minden más is jól fog alakulni.
Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain, a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen, és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett.
Valahol legbelül tudjuk, hogy az egyetlen terep, amelyen győzedelmeskednünk kell, az a saját korlátozott énképünk.
Amit választunk, az egy dolog, de hogy miért döntünk úgy, hogy így élünk, az már egy másik. Részben genetikai okokból döntünk úgy, hogy egy konkrét lelkiállapotba és hozzáállásba ragadva éljünk, részben pedig azért, mert az agyunk egy része (az a része, amelyet az ismétlődő gondolataink és reakcióink huzaloztak be) korlátozza a rálátásunkat a lehetőségeinkre. Mintha csak túszok lennénk egy eltérített repülőgépen – úgy érezzük, beszíjaztak minket az ülésbe –, amely egy nem önként választott cél felé száguld, és egyáltalán nem látjuk a rendelkezésünkre álló többi lehetőséget.
Vizsgáld meg az életedet, és a lehető legőszintébben válaszolj erre a kérdésre! Te irányítod az életedet, vagy az életed irányít téged?
Életünk nem a tökéletességről szól, hanem arról, hogy leromboljuk azt, amik nem vagyunk, és azzá váljunk, amik valójában vagyunk.
A növekedés törvénye azt mondja, hogy önmagadat kell megváltoztatnod ahhoz, hogy megváltoztasd a körülötted lévő dolgokat.