Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába` minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.
Aki a saját jogán válik nagy művésszé, annak nincs szüksége arra, hogy a hatalom seggét nyalja. Akik a politikához dörgölőznek, és a balliberális elnyomást hangoztatják, azoknak a karrierjét a hiányérzet határozza meg, és a kudarcukat mások ármánykodásával magyarázzák.
Téved, aki azt hiszi, hogy egy művészt magánemberként is kell szeretni.
Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.
Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékművek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentőségét tükrözték.
Ahogyan a Parthenon megtestesítője Periklész korának, éppúgy jellemzője a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
A művészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Amint a festészetben, sőt még az építészetben is a „takaros” léphetett a „szép” helyébe, úgy a zene sem kerülhette el, hogy fenséges művészetből pusztán tetszetőssé váljon.
Költő és muzsikus itt olyan, mint két vándor. Mindkettő egy pontról indult el, hogy onnan ellentétes irányban pihenés nélkül haladjon előre. A föld túlsó oldalán újra találkoznak; mindegyikük félig megkerülte a bolygót. Kikérdezik egymást, az egyik elmondja a másiknak, mit látott és mit talált. A költő mesél a síkságról, hegyről, völgyről, mezőről, emberekről és állatokról, mindenről, amire hosszú vándorútján a szárazföldön lelt. A muzsikus megjárta a tengert, beszámol az óceán csodáiról, amelybe nemegyszer csaknem beleveszett, a mély vízről és szörnyetegeiről, melyek kéjes borzadállyal töltötték el.
Alázat, alázat, alázat, azt hiszem, ez a felkent művész szolgálatának mára már elfelejtett alfája és ómegája.
Világosan láthatjuk, hogy a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja és céljait egészen tulajdon eszközeivel olyan biztosan eléri, hogy nem szorul az ének szavaira vagy az opera cselekvényeire.
A sport egyebek között éppen a kegyetlen egyértelműsége miatt olyan nagyszerű: nem létezik például olyan, hogy rossz, de mázlista százas futó vagy centerhalf: a sportban lelepleződik az ember. Ugyanakkor rengeteg rossz és mégis tisztességesen megélő színész, zenész és író van; olyan emberek, akik a megfelelő helyen voltak megfelelő időben, vagy épp a kellő ismeretségekkel rendelkeztek, vagy akiknek egyszerűen túlértékelték a tehetségét.
A legmagasabb értelemben vett kritika a műremeket csupán kiindulási pontnak tekinti egy újabb remekmű teremtéséhez.
A művész tulajdonképpen sohase hallgasson kritikára, legkevésbbé munkaközben. A kritika megrontja az elfogulatlan, naiv biztosságot és aláássa az alkotó erőt.
Az igazi kritika egyszerre kell, hogy biztasson és nyesegessen – biztasson, hogy valaki a legtöbbet tudja kihozni talentumából (amennyiben van neki) és bíráljon, azaz jelezze a mű gyengeségeit, illetve a téma és kifejezésmód közötti esetleges ellentmondást, disszonanciát.
A művészet, ha van ilyen, a fürdőszobákban lelhető fel; ezt mindenki tudja.