Amint a festészetben, sőt még az építészetben is a „takaros” léphetett a „szép” helyébe, úgy a zene sem kerülhette el, hogy fenséges művészetből pusztán tetszetőssé váljon.
Költő és muzsikus itt olyan, mint két vándor. Mindkettő egy pontról indult el, hogy onnan ellentétes irányban pihenés nélkül haladjon előre. A föld túlsó oldalán újra találkoznak; mindegyikük félig megkerülte a bolygót. Kikérdezik egymást, az egyik elmondja a másiknak, mit látott és mit talált. A költő mesél a síkságról, hegyről, völgyről, mezőről, emberekről és állatokról, mindenről, amire hosszú vándorútján a szárazföldön lelt. A muzsikus megjárta a tengert, beszámol az óceán csodáiról, amelybe nemegyszer csaknem beleveszett, a mély vízről és szörnyetegeiről, melyek kéjes borzadállyal töltötték el.
Alázat, alázat, alázat, azt hiszem, ez a felkent művész szolgálatának mára már elfelejtett alfája és ómegája.
Világosan láthatjuk, hogy a zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja és céljait egészen tulajdon eszközeivel olyan biztosan eléri, hogy nem szorul az ének szavaira vagy az opera cselekvényeire.
A sport egyebek között éppen a kegyetlen egyértelműsége miatt olyan nagyszerű: nem létezik például olyan, hogy rossz, de mázlista százas futó vagy centerhalf: a sportban lelepleződik az ember. Ugyanakkor rengeteg rossz és mégis tisztességesen megélő színész, zenész és író van; olyan emberek, akik a megfelelő helyen voltak megfelelő időben, vagy épp a kellő ismeretségekkel rendelkeztek, vagy akiknek egyszerűen túlértékelték a tehetségét.
A legmagasabb értelemben vett kritika a műremeket csupán kiindulási pontnak tekinti egy újabb remekmű teremtéséhez.
A művész tulajdonképpen sohase hallgasson kritikára, legkevésbbé munkaközben. A kritika megrontja az elfogulatlan, naiv biztosságot és aláássa az alkotó erőt.
Az igazi kritika egyszerre kell, hogy biztasson és nyesegessen – biztasson, hogy valaki a legtöbbet tudja kihozni talentumából (amennyiben van neki) és bíráljon, azaz jelezze a mű gyengeségeit, illetve a téma és kifejezésmód közötti esetleges ellentmondást, disszonanciát.
A művészet, ha van ilyen, a fürdőszobákban lelhető fel; ezt mindenki tudja.
Ha festő akarnék lenni, lehet, hogy megpróbálnék olyan lenni, mint Van Gogh, ha színész, akkor meg mint Laurence Olivier. […] De nem lehet egyszerűen leutázozni valaki mást. Ha valakinek tetszik, amit más csinált, akkor leginkább azon kell igyekeznie, hogy az ember megtapasztalja azokat a dolgokat, amiket az a másik valaki.
Az igazi nagy festmények nem a múzeumokba valók. A múzeumok temetők. A képeket az éttermek, az olcsó üzletek, a benzinkutak és a férfivécék falára kell akasztani.
Kétségtelenül korán lett belőlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a művészet terén is.
Nem akkor alkottál tökéleteset, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem ha már nem tudsz mit elvenni belőle.
Kellő színpadi érzékkel a semmit is hatásosan adhatja elő az ember.
Ha a művész elképzelt egy világot, és őszintén hisz is benne, a megvalósítás meggyőző lesz, függetlenül attól, hogy ez a világ milyen elemekből áll össze.
Semmi se kíván olyan éber szellemet, mint a vígjáték megalkotása és rendezése.