Szívesebben hallgatok meg egy történetet egy élő amerikai csövesről, mint egy halott görög istenről.
Én, ugye, nem vagyok annyira oda az öltözködésért. A ruhák egyszerűen untatnak. Szörnyű dolgok, teljes átverés az egész, mint a vitaminok, az asztrológia, a pizza, a korcsolyapályák, a popzene, a nehézsúlyú címvédő mérkőzések satöbbi satöbbi.
Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.
A munkánkban, a kedvteléseinkben, és a szerelmünkben vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, hogy megtaláljuk a tiszta boldogságot.
Minden városban van egy „mágikus hely”, egy hely, ahova akkor megyünk el, amikor komolyan akarunk gondolkodni az életről.
Ez a gondolat, hogy „jól kitöltött élet”, teljesen téves. Egyrészt az ember soha nem tudja annyira kitölteni, amennyire szeretné. Másrészt mindenképpen részben hibákkal tölti ki. A fontos az, hogy egyes pillanatokat jól töltsünk ki.
A legtöbb ember élete tele van rejtelmekkel, de a dolgok manapság rettentő gyorsan történnek, nincs rá idő, hogy üldögéljünk, álmodozzunk, és felfigyeljünk ezekre a rejtelmekre. Egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahonnan éjszaka látni a csillagokat, jó messzire ki kell menni Los Angelesből, egészen a kiszáradt folyóvölgyekig, hogy lássuk őket. Egyszer kimentünk oda, egy reklámot forgattunk, és hajnal kettőkor lekapcsoltuk a fényeket, lefeküdtünk a földre a sivatagban, és csak néztünk felfelé. Csillagok trilliói. Sok trillió. Annyira erőteljes! És mivel nem látjuk azokat a csillagokat, megfeledkezünk róla, milyen nagyszabású is ez az egész műsor.
Az emberek, úgy tűnik, többségükben nem tűnődnek el a lét mikéntjén, végességén, s azon sem, hogy gyermekeikben, unokáikban élhetnének tovább, s a nép is így lenne munkabíró, erős, történelmi életkorra képes. De az életek egymásba kapcsolódó folyamata helyett, többnyire külön kis életekre rendezkednek be, egy, esetleg két gyermekkel. Az emberek „boldogulni” akarnak. Úgy értik, hogy gazdagodni, vagy ha nem, legalább módosan, kényelmesen élni. Új házban, új autót mosogatva a garázs előtt. A kiszabott egyszemélyes lét alig-alig jut eszükbe.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Eszembe jutnak a városi reggelek, a hörgő autóbuszokkal, az elakadt, egymás bűzében fuldokló autókkal, a kedvetlen, ingerült tömeggel, a rosszkedvű megérkezésekkel a munkahelyekre. A karambolok, szirénázó rendőr-és mentőautók. A csőd, amit városainkban összehoztunk. A gyermekek, akiket, mint egy laboratóriumban, a szmognak támaszkodó lakásfalak között szerelmeskedtünk össze. Akik a rigót és a verebet nem tudják megkülönböztetni, s mindegyikre azt mondják, hogy madár.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Autóval mindent lehet, menni, amerre a szem ellát, határon, országon, kontinensen át. A modern városi ember autóember: beleszületik és belenő, autó hozza-viszi, kórházba be és onnan ki, bölcsibe, oviba, suliba, edzésre és partira, nyaralni, telelni, tavasszal, ősszel kirándulni; alig lehet majd szabadulni tőle.
Ha az angyalok elém hoznak egy arany tintával írt forgatókönyvet, amiről azt érzem, hogy fontos lenne, hogy az emberek láthassák, akkor talán, talán folytatom az utam, de most szünetet tartok. Nagyon szeretem a csendes életem, nagyon szeretek képeket festeni vásznakra, és nagyon szeretem a spirituális életemet és úgy érzem – és ilyet aligha fog bármelyik másik híresség szájából hallani, amíg világ a világ – elég az, amim van. Eleget tettem. Elég vagyok.
– nyilatkozta Jim Carrey az Access Hollywoodnak adott interjújában 2022-ben
A hétköznapi lét gyakran magányos, kilátástalan és elszigetelt. Némi vágyakozás könnyen megmagyarázható. Némi vágyakozás akár a túlélés vezérlő hangja is lehet.
Elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt (…), a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.
A nevetés nem sok dolgon változtat, csak a hétköznapjaink minőségén.
Az, hogy hogyan érzem magam a bőrömben, egyáltalán nem magánügy. Az, hogy hogy vagyok, hatással van a családomra, a páromra, a munkatársaimra, mindenkire, akivel kapcsolatba kerülök.
Korunk tragikus létélménye, hogy felmorzsolódtak azok az értékek, amelyek az élet biztonságát és kereteit nyújthatnák. Nincs, ami szívet melengető, maradéktalan örömöt szerezhetne. A mindennapi élet lélektelen, elgépiesedett, érzelemszegény, boldogsághiányos, önreflektív tudatosság nélküli, reménytelen, célját-értelmét illetően kiüresedett. Az életgyakorlat robotalizálódott, a munkára fordítandó idő felfalja a magánéleti időt.
Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó… és a levegő tele van elektromossággal… szinte hallani lehet. És ez a zacskó csak táncolt velem… mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van… ez a teljes élet, a dolgok mögött… és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni… (…) Néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki se bírom. És a szívem egyszer csak megszakad.