A nagy hazugság a kereskedelmi televíziózással kapcsolatban az, hogy ingyen van. Pusztán azért, mert nem kell előfizetési díjat fizetni, még nincs ingyen. Valójában sokkal súlyosabb árat szednek, ugyanis a tudatunkkal fizetünk a tartalomért, és a reklámok által hajtják be rajtunk azt a díjat, amibe a műsorok elkészítése kerül. A reklám a döntéseiddel kereskedik. A reklám a tudat gyarmatosítását jelenti. A tudat a huszadik században felfedezett kontinens, amelyet a kor hatalmasságai éppúgy kolonizáltak, ahogy anno Amerikát. Ennek folyamata a modern marketingben ölt testet.
Az összes reklám, amit életedben láttál, valójában egyetlen reklám, csak specializálva lett. Ez az egyetlen reklám pedig egyetlen üzenetet közöl, ez pedig az, hogy fogyasztás = boldogság. A reklám első szándékkal azt hirdeti, hogy az anyagi javak felhalmozásától boldogabb ember leszel.
A tévé egy olyan entitás, ami ha megy, akkor jobb, könnyebb az élet bizonyos embereknek. Ezért nem halt meg a televízió, életben tartja ez a szükséglet.
Úgy érzem, a média túlságosan befolyásol. Nyilatkozol valamit, s bár jó esetben az a cikk teljesen korrektül jelenik meg, más lapok kiragadnak belőle két szót, s annak már hirtelen egész más jelentése lesz, mint a te mondandódnak eredetileg volt.
Műfaji tévedés azt hinni, hogy a televíziót arra találták ki, gondolkoztassa az embereket. Szórakoztatásra és információközlésre van teremtve.
A baj az, hogy én olyan háromperces lány vagyok. Három percig engednek beszélni a televízióban, mert nem is feltételezik, hogy több van bennem.
A Magyar Televízió elképesztő mennyiségű pénzt keresett a Friderikusz Show-kal! Addig se és azóta se volt példa arra, hogy bármely más műsor profitja akár még csak megközelítette volna azt a nagyságrendet, amit a mi műsorsorozatunk hozott.
Amerikában is, nálunk is, amennyire ismerem a képernyősök karriertörténetét, azt tapasztalom, akiben van szufla, tehetség és motiváció, annak itt is, ott is, előbb-utóbb összejön. Persze egészen más nagyságrendekről van szó.
Oprah Winfrey mindvégig nagyon szívélyesen bánt velünk, talán az egyetlen emberszabású televíziós volt azok közül, akiket az évek során volt szerencsém személyesen is megismerni.
Azt, hogy a magyar tévénézők megtudhatták, Vágó Istvánnak lába is van, maradéktalanul nekem köszönhetik. Vágót ugyanis korábban beállították a pult mögé, és ő évtizedekig el nem mozdult onnan, ezért aztán csak deréktól fölfelé látszott a különböző vetélkedőkben. Miután ők is látták a show-ban, ahogy én lazán bejövök, és összevissza dobálom a lábam, egyszer csak Vágó is elkezdett befutni a stúdióba. Valamelyik jóakaratú elnök egyébként szándékosan szembeállította a Friderikusz Show-val Vágó akkori vetélkedőjét, hátha az majd csökkenti a nézettségünket. De szegény Vágó, minden csütörtök este, hogy úgy mondjam, megszívta: más napokon ugyanis nagyon sokan nézték a műsorát, tizenöt-tizenhat százalék, csütörtökön meg alig három-négy.
A Friderikusz show nagyon magas költségvetésű műsor volt, évadonként kétszázötven-háromszáz millió forintba került, és abban a Magyar Televízióban, ahol a rendszer lényege és legfőbb mozgatóereje az volt, hogy ki mennyit tud zsebre tenni, komoly érdekeket sértettem azzal, hogy én ezt a pénzt legálisan műsorkészítésre fordítottam, ennyivel is kevesebbet lehetett illegálisan lenyúlni.
Bár tele van a hócipőm azzal a fajta újságírással is, amely egyébből sem áll, mint mindig mindenkit leszól, megrágalmaz, hangulatot kelt, és cinikusan minősítget. Márpedig ma ez a divat. Hosszan gondolkodtam, hogy miért van ez így, mire egy nagyon tehetséges, fiatal újságíró-barátom, aki huszonkilenc éves, korosztályának elsőrangú szakembere, a következő megoldást kínálta: mindez azért van így, mert a tudás hiányát pótolni kell valamivel. Azt hiszem, igaza lehet. Cinikusnak lenni roppant egyszerű, nem kell hozzá tudni semmit, meg lehet spórolni az olvasást is, nem kell archívumokat bújni, gondolkodni, és főként nem kell kontrollálni az indulataidat és a gyűlöleteidet. Bátran hagyatkozhatsz a legrosszabb énedre. Ha ezek az újságírók, akkor én, Nagy Lajossal szólva, valami egészen más vagyok.
Nagyon sok éve egy idősebb szaktársam azt tanácsolta nekem, hogy a magánéletem legyen csak az enyém, mert ha egyszer kinyitom ezt az ajtót, soha többet nem fogom többet becsukni, és körülbelül 40-45 éve ennek megfelelően járok el. Ezzel persze mindig együtt jár, hogy találgatnak egyesek, de ezek a találgatáson alapuló mendemondák sok esetben akkora marhaságok, hogy magam is, ha olvasom őket, csak mosolyogni tudok rajtuk, kivéve, amikor a falnak megyek tőlük.
A sajtó nagy hatalom, ám miként a gátjait átszakító vízáradat egész vidékeket dúl föl, és tönkreteszi a termést, ugyanúgy a megzabolázatlan toll is csak a rombolást szolgálja. De ha kívülről zabolázzák meg, az rosszabb, mint ha semmi nem fékezi.
A sajtó túllép működésének okszerűen velejáró szerepén, ha a közvélemény befolyásolása nem egyszerűen a sajtó állásfoglalásának természetes következménye, hanem kifejezetten azt célozza, hogy az egyik politikai szereplőnek közvetlen kárt okozzon.
Amikor az emberek többsége újságot választ, akkor, bár azt hiheti, hogy „csak” értékrendet választ, valójában viszont véleményt, olyat, amely nagy valószínűséggel azonos a sajátjával. A tájékozódásnál sokszor fontosabb, hogy az újságolvasással megerősítést nyerjen saját véleményünk, valamely véleményközösséghez való tartozásunk. Az ellentétes állásponttal való találkozás diszkomfortot okoz, mert arra kényszeríti az embert, hogy újra átgondolja saját véleményének helyességét.
A demokratikus sajtónak kulcsszerepe van a demokratikus társadalom megszervezésében, fenntartásában, mert normát, mintát közvetít és teremt.






