A polgári iskola könyvtárát szombaton délután használhattuk, könyveket kölcsönözhettünk. Első alkalommal elcsodálkoztam a plafonig beépített könyvespolcokat látva. Felgyorsult szívdobogással, szinte kapkodva vettem le egymás után a szép kötésű könyveket.
Polgári iskolás koromban 10 fillért kaptam naponta uzsonnára, ami két, mákkal vagy sóval megszórt kifli ára volt, amelyet a polgári iskola kapujában egy idős néni árult. Kiflik helyett az első regényt 10 fillérért megvettem, majd a trafikos nénivel megállapodtunk, hogy ha olvasás után gyűrődés nélkül visszaviszem, 5 fillért beszámít az újabb regénynél. Ha megspóroltam 50-60 fillért, akkor a Kis Pista bácsi antikváriumában már tarzanos és indiános köteteket tudtam venni. A megvásárolt könyveket az ingem alá rejtve vittem haza, hogy ne kelljen hallgatnom apám rosszallását.
Könyveket vásárolni jó volna, ha az elolvasásukhoz szükséges időt is meg lehetne venni. De többnyire összecserélik a könyvek megvásárlását (birtokolását) tartalmuknak elsajátításával (birtokba vételével).
Annak, hogy a jót olvassuk, feltétele, hogy ne olvassunk rosszat. Mert az élet rövid, az idő és az erők korlátoltak.
A rossz könyvek töméntelensége, ez az elburjánzó irodalmi gaz, amely megfosztja táplálékától a gabonát és megfojtja. Ezek a termékek tudniillik magukhoz ragadják a közönségnek idejét, pénzét és érdeklődését, ami igazság szerint a jó könyveket és nemes céljaikat illeti meg, holott pedig csak azzal a szándékkal íródtak, hogy pénzt jövedelmezzenek vagy hivatalokat szerezzenek. Tehát nem csupán haszontalanok, hanem egyenesen károsak.
Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, hogy ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni?
Mert a könyvek világa hatalmas, nagy világ, boldog asylum, üdülés és menedékhely a mindennapok világa elől.
Visszahúzódtam a városok és csődületek zűrzavarából, s bölcs könyvek között töltöm életemet, amelyeken mint kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon át szemlélem a földi életet.
Ha valaki a mai világban könyvet ír, az vagy bolond, vagy javíthatatlanul optimista. A visszajelzés reménye kisebb, mint a tengerbe dobott palackban rejlő üzeneté.
A szilveszteri fogadalmaimhoz utólag hozzácsaptam, hogy minden hónapban legalább két könyvet elolvasok.
Visszatérve a „fülbajra”. A füleket [fülszövegeket] két csoportra osztom. A semmitmondókra és a félrevezetőkre.
Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.
Imádom a könyveket, és ahogy magam köré pakoltam az ajándékba kapott köteteket, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsony napján. Ahogy olvasni kezdtem, olyan szavakat és kifejezéseket kerestem, amelyek erős érzéseket keltenek bennem.
Gyakran azon kapom magam, hogy képtelen vagyok letenni egy könyvet, amit éppen olvasok (biztos ismered ezt az érzést, ha legalább annyira szeretsz olvasni, mint én), de erőt veszek magamon, mert egyetlen regény sem érhet fel ahhoz, hogy együtt lehetek az én drága társammal.
A tél a könyvtárazások időszaka, a könyvespolcsorok tompa csendjéé, a régi papírok és a por szagáé.
Apámnak ezért az egyért vagyok hálás: rám erőszakolta a könyvek tiszteletét és szeretetét. Közel hétezres a könyvtáram. Így aztán ma sem érzem magam soha magányosnak.
Tanulmányaim ösztönzést adtak az önmegfigyelésre, és szokásommá lett, hogy átültessek a gyakorlatba mindent, amit olvasmányaimban vonzónak találok.
Most esténként két könyvet is odakészítek magamnak, meg valami folyóiratot, vagy ha esetleg érdekes újságra teszek szert, boldogan fekszem le, hogy most olvasni fogok! Aztán jön egy telefon, vagy fáradt vagyok, s egy kis olvasás után abbahagyom. A könyvhalom meg csak nő az ágyam mellett. Már nem elég a kisasztal, a kisszék; előtte és mögötte is ott sorakoznak a földön egymásra pakolva a könyvek. De legalább a közelemben vannak.