Mert a könyvek világa hatalmas, nagy világ, boldog asylum, üdülés és menedékhely a mindennapok világa elől.
Visszahúzódtam a városok és csődületek zűrzavarából, s bölcs könyvek között töltöm életemet, amelyeken mint kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon át szemlélem a földi életet.
Ha valaki a mai világban könyvet ír, az vagy bolond, vagy javíthatatlanul optimista. A visszajelzés reménye kisebb, mint a tengerbe dobott palackban rejlő üzeneté.
Minden könyvem minden sorából a kegyed nevét olvasom ki.
A szilveszteri fogadalmaimhoz utólag hozzácsaptam, hogy minden hónapban legalább két könyvet elolvasok.
Visszatérve a „fülbajra”. A füleket [fülszövegeket] két csoportra osztom. A semmitmondókra és a félrevezetőkre.
Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.
Imádom a könyveket, és ahogy magam köré pakoltam az ajándékba kapott köteteket, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsony napján. Ahogy olvasni kezdtem, olyan szavakat és kifejezéseket kerestem, amelyek erős érzéseket keltenek bennem.
Gyakran azon kapom magam, hogy képtelen vagyok letenni egy könyvet, amit éppen olvasok (biztos ismered ezt az érzést, ha legalább annyira szeretsz olvasni, mint én), de erőt veszek magamon, mert egyetlen regény sem érhet fel ahhoz, hogy együtt lehetek az én drága társammal.
A tél a könyvtárazások időszaka, a könyvespolcsorok tompa csendjéé, a régi papírok és a por szagáé.
Apámnak ezért az egyért vagyok hálás: rám erőszakolta a könyvek tiszteletét és szeretetét. Közel hétezres a könyvtáram. Így aztán ma sem érzem magam soha magányosnak.
Tanulmányaim ösztönzést adtak az önmegfigyelésre, és szokásommá lett, hogy átültessek a gyakorlatba mindent, amit olvasmányaimban vonzónak találok.
Most esténként két könyvet is odakészítek magamnak, meg valami folyóiratot, vagy ha esetleg érdekes újságra teszek szert, boldogan fekszem le, hogy most olvasni fogok! Aztán jön egy telefon, vagy fáradt vagyok, s egy kis olvasás után abbahagyom. A könyvhalom meg csak nő az ágyam mellett. Már nem elég a kisasztal, a kisszék; előtte és mögötte is ott sorakoznak a földön egymásra pakolva a könyvek. De legalább a közelemben vannak.
Az írók kedves emberek, de szűkmarkúan bánnak a tudásukkal. Ritkán osztják meg másokkal; a könyveik számára tartogatják.
Ha valakit gyorsan fel akarok térképezni magamnak, elég, ha egy pillantást vetek a könyvespolcára.
Az égen a szürke fellegek esőt ígértek, és nincs is annál hangulatosabb dolog, mint régi könyveket böngészni, miközben kint esik.
Vannak történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a bőre alá.
Félig könyvekből szerzett tudás, félig saját élmények állnak szavaim mögött.
A mai könyvtárak – az agyagtáblák kései utódai – egyfajta roppant, közös agynak is tekinthetők; emlékezettárnak, ahol több információ halmozódik fel, mint amennyit az emberi agy tárolni tud.
