Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején –
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.
A boldogtalanság kimondása súlyos és tiszta fájdalmat jelent, mert a kapcsolat ajtaján benyitott a kapcsolat halála.
Nem fűzött össze bennünket barátság,
és karom éjjel mégis átkarolt.
S mikor már bebújtunk a közös ágyba,
messzebb voltunk egymástól, mint a hold.
Angyal voltál, titkot loptál
Ördöggé, mondd, miért változtál?
Miért kellett, miért nem mondtad,
Egyszer lesz csak, nincs több holnap.
Soha nem kértem, mondd, miért adtál!
Ami nem volt, az nem fáj.
Kezeidet el nem érem már,
Nem érzem bőröd bársonyát.
Tekinteted még bennem él,
Őrzöm hamis szerelmedért.
Hidd el végre,
csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Mit ér neked a szívem,
ha így dobod csak el?
Mit ér a holnap, ha várlak,
de régen mást ölelsz?
Idegtépő dolog napról-napra ugyanahhoz az emberhez kedvesnek lenni.
Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.
Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.
Vannak, akik azt mondják: egész életükben szerelmesek életük párjába. Nem hiszek nekik. Talán irigy vagyok? Azt hiszem, nem. Vannak, akik azt mondják: ami köztünk van, már nem szerelem, hanem valami más. A szerelmük már szeretetté alakult. Ez se nagyon tetszik. Nem tiltakozom, mert biztos van ebben igazság, de olyan rohadt öregesen hangzik, nem?
A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.
Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.
De ha szorosan vesszük, minden gépies a földön. A csókolódzás is gépies. Mióta a világ világ, úgy csókolódzunk, hogy a férfi a száját rátapasztja a nő szájára, egy darabig szívja, aztán eltávolodik tőle, újrakezdi a műveletet. Aki észreveszi, hogy ez egyhangú, s azon töri a fejét, hogy a csókolódzás terén valami „újítás” kellene, például, hogy a férfi piros papírsipkát tegyen a fejére, a nő pedig kis ezüstcsengettyűt a fülére, s a félhomályos szobában a Tűzvarázs-t játssza egy jeles művész és láthatatlan inasok perzsaliliom-illatot fújjanak rájuk, azt én nem „vakmerő, forradalmi lélek”-nek nevezem, hanem valami egészen másnak, az nem a csókolódzás új művészetét teremti meg, az egyszerűen unja a csókolódzást, az egyszerűen nem tud csókolódzni, az egyszerűen nem szerelmes többé.
Tanuld meg legalább, tanuld meg végre, ki boldogan elfut a szerelem elől és nem gondol a megbánásra, szabadságot nem szerez!
Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.
Becsukni vagy kinyitni egy ajtót: nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?
Én megtaláltam ám egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.