Látom a nappalt, ahogy létezel,
Idegen szemek kívánnak, érintenek.
Éhes világ, és csak mosolyognának rajtam,
Fájdalmam üvölteném, de elrejtem, el kell rejtenem.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Rád borulnék ősszel, takaró avarral
És ha tél lehetnék, behavaználak.
Beléd olvadhatnék nyíló szép tavasszal
Forró nyár, ha lennék, beragyognálak.
Ó, az illatodban ülve várok egész nap
Hogy szádban hozd el éltető vizemet
Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort
Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok veled.
Tudom, hogy nem vagyok olyan fontos neked,
De nekem, te lány, annyira tökéletes vagy,
Sokkal több mint tökéletes.
Ismerem azokat a szavakat, amelyeket még ki sem ejtettél.
Már tudom, hová tartasz, mikor még el sem indulsz.
Tudok a féltett titkaidról, amiket mélyen elrejtesz.
Mindent tudok rólad, kedvesem. Nem vagyok kém, csak szeretlek.
Nem érek többet nélküled a holdnál, amely az égbolt éji útjain csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Az undorító dolgok is megszépülnek, ha velem vagy.
Ma nem találom azt, amivel jót tehetnék neked… Lehet, hogy néha ezt érzed. De miért „valamivel” akarsz jót tenni? Hiszen lehetnek napok, amikor semmire, ám mégis, mindenre szükségem van. Semmit nem kérek, mégis, mindent várok. És lehet, hogy te nem találsz. „Valamit”. Amivel jót tehetnél. De én megtalálom. A mindent. „Amivel” jót tehetsz. Téged.
Amikor ma éjjel elalszol, ne feledd, hogy egyazon csillagok alatt fekszünk.
Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.