Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Minden féltékenység magva a szeretet hiánya.
A szerelem inkább kötődik a másik hiányához, mint az együttléthez.
Ne törődj azzal, amid nincs. Ha leragadsz a negatívumoknál, véged van.
A szülői szeretet hiánya azzal a következménnyel jár a gyermekeknél, hogy önmagukat sem tudják szeretni igazán, s bizalmatlanok lesznek az élettel szemben.
Akarom, hogy szeressetek,
Akarom, tisztán lássatok,
Akarom, hogy szeressetek.
Egy újabb nap nélküled,
a reményt táplálva, arra várva,
hátha holnap máshogy lesz.
Semmi nem jó nélküled,
itt ragadtam a magányban, megjátszva,
hogy minden rendben lesz.
Hiányozni fog, hogy már nem lesz ott, ahol én, és én nem leszek ott, ahol ő.
Ha hiányérzetem megszűnését vágyaim kielégülésétől várom, kényeztetem a zsarnokot, mely uralkodik fölöttem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!…
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Kiáltoztam a sötétben százszor a neved,
Nem jött válasz rá, és nem jött felelet.
Kinyújtottam én utánad százszor a kezem,
Nem találtam rád, és nem lát a szemem.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.
Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám attól, hogy máshol vagy.
Távol vagy tőlem
eltévedt út talán.
Távol vagy régen
és nem tudom,
hogy merre jársz.
Hullnak a könnyeim,
Becsapott már megint
emléked illúziója.