Nem harcolhat, aki nem tud lélegezni.
Ritkán nézem az MMA közvetítéseket, ettől függetlenül mindig van favoritom. Szeretem a sportszerű küzdelmeket, de amikor az alélt versenyző további ütéseket kap, azt nem bírom nézni.
Azt hiszem, én voltam az egyetlen nem-japán ember, aki O-Sensei misztikus képzésének nyomdokában haladt. Omoto Kyo pap lettem, elvégeztem az összes képzést, amit O-Sensei is. De személyesen nem ismerhettem Őt. Sosem dolgoztam vele a tatamin.
A különbség a valódi küzdelem és a szőnyegen folyó szabad harc között annyi, mint az óceánban vagy a matracon való úszás között.
Először karatét tanultam. Olyan tanítót kerestem, aki a harcművészetek misztikus aspektusát is meg tudja mutatni nekem. A fickó, akinél akkor tanultam, ezt nem tudta megadni nekem. Aztán rátaláltam az Aikido-ra, olvastam O-Sensei beszédeit, majd személyesen is láttam őt.
Nyolcéves koromban még fogalmam sem volt a harcművészetekről, viszont az iskolai edzőm azt mondta, hogy tehetségesnek tart, így egy harcművészeteket gyakorló osztályba kerültem. Három év múlva pedig megnyertem életem első bajnokságát Kínában.
Egy kiegyenlített küzdelemben az győzhet, aki tudja, milyen legyőzöttnek lenni, és képes a lelke mélyére hatolni, hogy az élményből fakadó erejét felhozza, és a javára fordítsa.
A harci tudomány a nevelés egy fajtája. Megteremti az ész, a test és a lélek egységét.
Csak azok fejlődnek, akik szüntelenül gyakorolnak.
A harcos útja az, hogy általa kifejeződjék az isteni szeretet, olyan szellem, amely magához ölel és védelmez mindent, ami létezik.
Az igazi harcos azért legyőzhetetlen, mert nem bocsátkozik küzdelembe. A „vereség” a bennünk lakozó viszálykodó elme vereségét jelenti.
Az igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a felvilágosodás értékes drágakövével.
A judo segít megérteni, hogy az aggódás energiapazarlás.
Azoknak az időknek az edzésmódszerei meglehetősen különböztek a maiaktól. Egy módszer, amire különösen jól emlékszem, az volt, amikor Fukuda egymás után többször megdobott. Az első akalom után azonnal felpattantam, és kértem, magyarázza el, hogyan dobott. Ő csupán annyit mondott: „Támadj újra!” – majd újra megdobott. Szembeálltam vele, és megismételtem a kérdést. Fukuda ismét csak annyit mondott: „Gyerünk!” – majd ismét a földön találtam magamat. Végül rámkiáltott: „Azt hiszed, puszta magyarázatokból meg fogod tudni tanulni a jujutsut? Támadj újra!”. Ismét a tatamira kerültem. Ezzel a módszerrel megtanította, hogyan hajtsak végre egy dobást, annak megtapasztalásán keresztül, ahogyan elveszítem az egyensúlyom, és ahogyan megdobnak az adott technikával. Ha jól emlékszem, a technika, amit ily módon aznap nagyon gyorsan megtanultam, a sumi-gaeshi volt.
Mikor elkezdtem jujutsut tanulni, a tanítványok kevés jó tanácsot kaptak arra nézve, hogyan kerüljék el a rengeteg apróbb fájdalmat, ami a mindennapos kemény edzésekkel járt. Hajlamosak voltunk nagyon erőteljesen gyakorolni a technikákat; tagjainkat olyan szögekbe facsartuk, és izmainkat olyan helyezetekben használtuk, ami a normális, mindennapi életben nemigen jellemző. Ezért az edzések utáni napon gyakran annyira fájtak az ízületeim, hogy néha már az ágyból felkelés is problémát okozott, nemhogy a felállás ás a járás. Ezen kellemetlenségek ellenére folytattam a mindennapos edzést, egy alkalmat sem hagyva ki.
Éles határ választja el a bunyóst a harcostól. Az egyiket az érdek motiválja, a másikat a célja.
A tai chi az egyensúly művészete. Forma és harmónia egyben.
A K-1 az a sport, amivel kezdtem. Ez az én első szerelmem, és úgy gondolom, hogy sokkal vonzóbb a horvát rajongók számára, mint az MMA.
Mikor megérkeztem a UFC-be, királyként bántak velem.