A tábornok, aki jól választja ki a csata helyszínét, már a kezdete előtt megnyeri azt.
Van a háborúban valami gyermeki őrület, építjük, festjük, csinosítjuk a világot, mint ötéves gyerek a homokvárat, aztán jön a kétéves, és az egészet összerombolja. A háborúban minden arról szól, hogy lerombolják azt, ami a békében fontos.
A fiatal újoncot a hadseregben ne csak a szükséges fegyveres kiképzésben részesítsék, hanem neveljék a későbbi életére is. A katonai nevelés vezérelve az legyen, amit már a régi hadseregnél is a legnagyobb érdemnek minősítettek, hogy ebben az iskolában az ifjúból férfit kell kialakítani, nemcsak engedelmességet kell tanulnia, hanem a későbbi parancsolás előfeltételeit is el kell sajátítania. Tanulja meg, hogy ne csak akkor hallgasson, ha jogosan feddik, hanem a szükséghez képest az igazságtalanságot is némán viselje el.
Nem sokra tartom azokat, akik belerántanak minket a bajba; azt se szeretem, ha előírják nekem, kit öljek meg, miért áldozzam az életemet. És mindezt a hazaszeretet nevében.
Néha azon gondolkodom: tényleg egy háborúra lenne szükségünk, hogy beverjük a fejünket a falba, és mi is össze tudjunk fogni?
A történelem könyvek hallgatnak azokról a harcos nőkről, akik egyszerű katonaként élték át a háborúkat, beléptek a seregbe, és a férfiakkal azonos körülmények között csatáztak az ellenséggel. Pedig megtették. Alig zajlott le háború női résztvevők nélkül.
Mindent azoknak köszönhetek, akik megnyerték nekem a csatáimat. Nem hízelgőkre, hanem jó katonákra van szükségem.
A intelligencia többet ér, mint az erő; az erő önmagában, intelligencia nélkül, nem ér semmit. Hajdan, a hősi időkben a sereg legerősebb embere lett a tábornok; a modern időkben a legintelligensebb harcosé a tábornoki poszt.
Félek, nem leszek olyan szerencsés, hogy lekaszáljon egy golyó a csatamezőn; az ágyamban fogok meghalni.
Az általános elpuhultság és elnőiesedés fertőjében a hadsereg évenként háromszázötvenezer, erőtől duzzadó fiatalembert nevelt fel, akik kétéves kiképzésük folyamán levetették ifjúi puhaságukat, és testüket szilárddá edzették. A fiatalember ezalatt a két év alatt először megtanult engedelmeskedni, és csak azután tanulta meg a parancsolást. Már járásán rá lehetett ismerni kiszolgált katonára. Ez volt a német nemzet legfontosabb iskolája.
A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették.
Az állam legfőbb feladatának azt tekintem, hogy az egyént megvédje, és alkalmat nyújtson neki arra, hogy alkotó személlyé fejlődjék. Legyen tehát az állam a mi szolgánk, és ne mi legyünk az állam rabszolgái. Ezt a parancsolatot szegi meg az állam, amikor bennünket erőszakkal arra kényszerít, hogy katonai és háborús szolgálatot teljesítsünk; holott ennek a jobbágyszolgálatnak célja és eredménye más országok embereinek megsemmisítése, vagy fejlődési szabadságuk meggátlása. Csak olyan áldozatokat hozzunk az államért, amelyek javára válnak az emberi individuumok szabad fejlődésének.
Érdekes élmény volt úgy meccset nézni, hogy a világban közben háború folyik; ezt még nem éltem át addig soha. Hogyan lehet Highbury a világegyetem középpontja, ha ezer mérföldre innen millió ember arra készül, hogy megölje egymást? Könnyen. Merson közvetlenül a szünet után szerzett góljával l:0-ra győztünk, ami önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet Bagdadról, de amikor Warren Barton szabadrúgásgóljával a Wimbledon győzött fent az Anfielden, és ebben a szezonban most először élre ugrottunk, újból minden a helyére került. Decemberben még nyolc pont hátrányunk volt, januárban pedig vezettünk egy ponttal… Negyed ötre Szaddamot elfelejtettük, és Highbury zúgott örömében.
Bizonyos történetírói irányzat szívesen hangsúlyozza, hogy nemcsak a vörös-, hanem a „fehér” – terror is uralkodott. Semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprű tisztíthatta meg az országot.