Egy olyan profi játékos, mint én, olyan, mint egy narancs. A klub kifacsarja az utolsó cseppig, és ha már nem kell, eladja egy másik klubnak.
Annyi kitűnő játékossal és játékos ellen játszottam pályafutásom során, hogy nehéz választani. A legjobbak közül néhány nem is szerepelt világbajnokságon, sajnos. Például Di Stéfano, aki ragyogó volt. Azután ott volt még Cruyff, Puskás, Zico, Bobby Charlton, George Best. Jó sokan voltak!
Én vezettem be, tettem általánossá a hanyatt vetődve lövést, de jóval előttem ott volt már honfitársam, Leonidas, az 1938-as vb gólkirálya, aki elsőként alkalmazta ezt a technikát. Amikor fiatal voltam, sokat gyakoroltam, és jól is ment. Ekkoriban minden srác ezt próbálgatta Brazíliában.
Elég sok gólt lőttem. Sokat fejeltem, sok született ollózásból, és sok szólók végén. Ezért sokan kérdezik, miért szereztem az ezredik gólomat épp büntetőből. Egy híres brazil újságíró azonban ezt írta: „Az Isten úgy rendelkezett, hogy a világnak meg kell állnia egy pillanatra, hogy láthassa ezt a gólt, ezért született tizenegyesből.”
Rengeteg lehetőségem adódott nagy játékosokkal találkozni, de a legfőbb példaképem azelőtt, hogy profi játékos lettem volna, a korábbi vb-résztvevő remek csatár, Waldemar de Brito volt.
Amikor elkezdtem játszani, nem futotta labdára, ezért harisnyákból készítettünk labdát, újságpapírral tömtük ki őket. Édesanyámat őrületbe kergettem, mert állandóan az ő harisnyáit használtam fel erre a célra. Kókusszal is játszottunk, de nem rúgtunk bele, csak cseleket gyakoroltunk rajta. Ezért kifejezetten jól cseleztünk már fiatal korunkban. Az első bőrlabda, amivel játszhattam, apám csapatából került hozzám, mivel a régi labdákat elosztogatták a gyerekek közt. Apám hozott ezekből néha, de nagyon rossz állapotban voltak.
Hogy mennyire volt jó labdarúgó az öcsém? Most ügyvéd, ha-ha! Fiatal korában a Santosban játszott, de mindig azt mondta nekem: „Nézd, két nagy futballista nem fér meg egy családban. Nem lenne fair.” Így aztán abbahagyta a játékot, hogy a tanulmányaira koncentráljon. Most ő az ügyvédem.
Azt kell mondanom, az 1966-os sérülésem és a Portugália elleni vereség életem egyik legrosszabb pillanata volt. Megsérültem az első meccsen a bolgárok ellen, kihagytam a másodikat, a magyarok ellenit, és csak a harmadikra, a portugálok ellen tértem vissza, de nem voltam jó formában, és kikaptunk három egyre. Akkoriban azt hittem, véget ért a válogatottbeli pályafutásom. Mélyen voltam, depresszióba estem. Nincs több vébé, három elég volt. Ha akkor abbahagyom, vesztesként vonultam volna vissza.
Az a helyzet, senki sem várta, hogy mi nyerjük meg az 1970-es világbajnokságot. Brazíliában mindenki őrült elvárásokat támaszt, ha közeledik a vébé. Sok újság indított hadjáratot a játékosok ellen. Azt mondták: „Pelé, Tostao, Rivellino és Gérson nem játszhat egy csapatban”. Azután odamentünk, és mindannyian játszottunk. De az újságok szerint nem játszhattunk volna együtt, még úgy sem, hogy ez volt minden idők legjobb csapata! Brazíliában mindig tipródnak valamin.
Az első válogatott meccsemet tizenhat évesen játszottam Argentína ellen, és én szereztem a gólt egy kettő egyes vereség alkalmával – és ezzel én lettem a legfiatalabb, aki valaha gólt szerzett a válogatottban.
Akkoriban a játékosok jobban uralták a labdát, és képzettebbek voltak, mint ma, mert az utcán négy, öt, esetleg tíz ember ellen játszol, nincs elég hely, így megtanulsz gyors döntéseket hozni. Nagyon sok tehetséges játékos származik Bauruból épp emiatt. Ma már ott is más a helyzet: az utcákat leaszfaltozták, a srácok tornatermekbe járnak. Az én időmben az utcán játszottunk.
Nem sokan tudják, de több mint száz gólt szereztem fejjel pályafutásom során. Az 1970-es mexikói vébédöntőn is fejjel találtam be, mert sokat gyakoroltam a nyitott szemmel fejelést, és sokat dolgoztam az erőnlétemen. Ez az oka annak, hogy nem tudtak megállítani. Ez és Istentől kapott tehetségem.
Ahelyett, hogy a tengerpartra vagy moziba jártam volna, rúgtam a labdát, ez volt a legfontosabb egész életemben.
Nagyon nagy hatással volt rám az apám. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint ő. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem.
Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.
A távozásban a legnehezebb dolog Madridban, ahogy bárhol máshol is, a játékosokkal kialakított kapcsolatok hátrahagyása volt. Ugyanakkor sokukkal a mai napig is jó viszonyban vagyok, és rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.
Előfordul, hogy az olyan játékosok, akik kiemelkedő képességeiknek köszönhetően jutnak el a legmagasabb szintig, úgy érzik, bizonyos dolgokon változtatni akarnak, kísérletezni szeretnének, hogy még jobbá válhassanak. Elfelejtik azt, hogy minek köszönhetően jutottak el erre a szintre.
A Paris Saint-Germainnél talán én voltam a projekt legfontosabb eleme, mert több tapasztalatom volt, mint bárki másnak, de a Real Madridnál csak egy fogaskerék voltam a gépezetben, amiben mindenki pontosan tudta, mi a feladata.
