Bezzeg, ha focistának álltunk volna! Aranyéletünk lenne, hisz pont egy olyan országba sikerült születnem, ahol csak a focista ember, meg a gázszerelő, bár abból is csak egy van. Épp, mint az anyákból.
Foci idézetek
A kelet-európai oligarchák, kényurak, maffiózók, a fene tudja miért, de erős vonzódást éreznek a foci iránt.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A liga alatti futball részben a közönségnek köszönhetően szórakoztató: a nézők közül sokan – bár azért természetesen korántsem mindenki – totális idióták, amit talán éppen az a förtelmes futball okoz, amit évek óta néznek.
Kétségtelenül hajlamos vagyok túlbecsülni a futball metafora-értékét, és akkor is előhozakodom vele a beszélgetésben, amikor semmi köze a témához. Most már hajlandó vagyok például elfogadni, hogy a futballnak valóban nincs köze a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez, a fejadóhoz stb. stb.
A futballcsapatok hihetetlenül leleményesek abban, ahogy bánatot tudnak okozni a szurkolóiknak. Vezetnek a Wembleyben, aztán kapnak két potyát; felkapaszkodnak a táblázat élére, aztán kikapnak mindenkitől; kihúznak egy értékes döntetlent idegenben, aztán elvesztik a hazai visszavágót; megverik a Liverpoolt az egyik héten, aztán a következőn kikapnak a Scunthorpe-tól; a szezon közepén elhitetik veled, hogy van esélyük a feljutásra, aztán a végén a kiesés elkerüléséért küzdenek… valahányszor azt hiszed, hogy rosszabb már nem jöhet, produkálnak valami egészen meglepőt.
Amikor a meccs után elmentünk egy kocsmába, azt mondta, hogy szeretne újra eljönni. A nők persze mindig ezt mondják, ami náluk rendszerint azt jelenti, hogy talán egy másik életükben, de még csak nem is a következőben, hanem az azt követőben esetleg hajlandók újból végignézni egy meccset.
Mi, akik most tapossuk a harmadik x-et, hajlamosak vagyunk megszépíteni a hetvenes éveket. Úgy nézünk vissza arra az évtizedre, mint valami aranykorra, és régi ingeket veszünk, régi videókat nézünk, és áhítatos nosztalgiával beszélünk Keeganről és Toshackról, Béliről és Summerbee-ről, Hectorról és Toddról. Elfelejtjük, hogy akkoriban az angol válogatott ki sem jutott a világbajnokságra, és elsiklunk afölött, hogy a legtöbb első ligás csapatban volt legalább egy olyan játékos – Storey az Arsenalban, Smith a Liverpoolban, Harris a Chelsea-ben –, aki egyszerűn nem tudott focizni.
Lehet, hogy vannak vonzó, értelmes beszédű és elegáns fajgyűlölők, de akkor azok sohasem járnak futballmeccsre.
Az Arsenal legismertebb játékosának talán Ian Ure számított, aki leginkább arról volt nevezetes, hogy nevetségesen haszontalan volt a játéka.
Igaz, hogy a legtöbb futballszurkolónak nincs oxbridge-i diplomája (a futballszurkolók emberek, bármit is akar elhitetni velünk a tömegpropaganda, és a legtöbb embernek úgyszintén nincs oxbridge-i diplomája); de az is éppúgy igaz, hogy a legtöbb futballszurkoló nem büntetett előéletű, nem hord magánál bicskát, nem vizel bele mások zsebébe, egyszóval semmi olyasmit nem csinál, amit állítólag csinálnia kéne.
Furcsa, de eddig még eszembe sem jutott arról beszélni, hogy milyen csodálatos sport a futball. Pedig az, de még mennyire! A gólok a ritkaságuk folytán rendkívüli értékkel bírnak, amivel nem vetekedhetnek semmiféle pontok vagy szettek vagy „futások” (a krikett pontokat érő akciója.), s ezért mindig megmarad a különleges izgalma, amely abból fakad, hogy valaki a szemed láttára olyat csinál, amit egy egész meccs alatt csak háromszor vagy négyszer lehet csinálni, ha szerencsés vagy, de ha nem, akkor egyszer sem sikerül. És szeretem a lendületét, szeretem, hogy nem sablonok szerint folyik, szeretem, hogy a kis emberek eldöngölhetik a nagy embereket, ami más, test test elleni küzdelmet jelentő sportágakban nem lehetséges, és szeretem azt is, hogy nem feltétlenül a jobb csapat győz. Szeretem a játékosok atletikusságát (megadva a kellő tiszteletet Ian Bothamnek és az angol válogatott támadósorának, nagyon kevés jó kövér futballista akad), és azt is, ahogy az erőnek és az intelligenciának össze kell kapcsolódnia. A futball lehetővé teszi, hogy a játékosok szépek legyenek, ahogy szép egy balettművész, s ahogy sok más sportágban sohasem lehet szép az ember: egy tökéletesen időzített felhőfejes vagy egy tökéletesen eltalált kapáslövés pillanatában a test olyan kecses egyensúlyban van, amely sok sportember számára elérhetetlen.
A fociból tanultam is ezt-azt. A Nagy-Britanniát és Európát illető földrajzi ismereteim például nem az iskolából származnak, hanem idegenbeli meccsekről vagy az újságok sportoldalából, a huliganizmus pedig nemcsak meghozta a kedvem a szociológia iránt, de egyúttal némi tereptapasztalattal is ellátott. Megtanultam, mennyit ér időt és érzelmeket fektetni olyan dolgokba, amelyek fölött nincs hatalmam, és olyan közösséghez tartozni, amelynek törekvéseiben tökéletesen és kritikátlanul osztozom.
A hetvenes évek elejére angol ember lett belőlem – azaz ugyanúgy gyűlöltem az angol válogatottat, ahogy, a jelek szerint, minden második honfitársam.
Mondd egy gondolkodó nőnek, hogy szereted a futballt, és máris magadon érezheted azt a kijózanító, női megvetéssel teli pillantást.
Egy futballszurkolón kívül ugyan kinek jutna eszébe, hogy egy házasságot az alapján jegyezzen meg, hogy háromszáz mérföldre onnan valaki beszedett egy kajla potyát a sárban? A megszállottság dicséretes szellemi éberséget követel.
Az unalmas focira panaszkodni egy kicsit olyan, mint felpanaszolni, hogy miért végződik olyan szomorúan a Lear király: valahogy nem érinti a lényeget, és ez az, amit Alan Durbam megértett: hogy a futball egy alternatív univerzum, ugyanolyan komoly és feszültségteli, mint a munka, ugyanazokkal az izgalmakkal, reményekkel, csalódásokkal és – néha – önfeledt örömökkel.
Azokra a West Ham-szurkolókra, akiket ismerek, jellemző az elnyomottak veleszületett erkölcsi érzéke, a Tottenham-szurkolók önhittek és árad belőlük a sznobizmus, a Manchester United szurkolói impozánsak állandó csalódottságukban, a Liverpool-szurkolók pedig egyszerűen csak impozánsak.
A legtöbbünk számára lényegtelen, hogy a csapatunk hogyan játszik, mint ahogy az sem döntő, hogy megnyeri-e a kupát vagy a bajnokságot. Kevesen választottuk a klubunkat, inkább csak a „kezünkbe nyomták”; ezért kieshetnek a második ligából a harmadikba, vagy eladhatják a legjobb játékosaikat, vagy vehetnek olyanokat, akik nyilvánvalóan nem tudnak focizni, vagy hétszázadszor is sikertelenül ívelhetik a labdát a kilenc láb magas középcsatár felé, mi csak káromkodunk, hazamegyünk, izgulunk két héten át, s aztán kijövünk megint, hogy végigszenvedjük újból ugyanazt.
Egy dolgot biztosan tudok a szurkolásról: nem parazita élvezet ez, bármennyire is annak tűnik, és aki azt mondja, hogy ő inkább csinálná, mint nézné, nem ért az egészből semmit. A futball olyan közeg, amelyben a nézés „csinálássá” válik – nem aerobikos értelemben persze, mert, ellentétben a pályán való föl-alá loholással, végignézni egy meccset, és közben agyoncigizni a fejed, utána bedobni egy-két pohárral, hazafelé pedig ropogós sült krumplit enni – hát ez bizony aligha Jane Fondá-s egészségkúra. Inkább arról van szó, hogy amikor a csapat diadalmaskodik, az öröm nem a játékosoktól sugárzik fölfelé, amíg megsápadtan, legyengülve el nem jut a magunkfajtákhoz a lelátók tetejére; a mi örömünk nem a csapat örömének a felvizetett változata, bár ők azok, akiknek be kell rúgniuk a gólokat és fel kell caplatniuk a Wembleyben a lépcsőn Diana hercegnőhöz. Az öröm, amit ilyen alkalmakkor érzünk, nem mások sikere fölötti örvendezés, hanem a mi saját ünnepünk; és katasztrofális vereség esetén a bánat, amely betölt bennünket, valójában önsajnálat, és aki szeretné megérteni a szurkolás lélektanát, annak először is ezzel kell tisztában lennie.
Olyan jó focizni! Majd meglátod, mennyire felpezsdít!