Furcsa, de eddig még eszembe sem jutott arról beszélni, hogy milyen csodálatos sport a futball. Pedig az, de még mennyire! A gólok a ritkaságuk folytán rendkívüli értékkel bírnak, amivel nem vetekedhetnek semmiféle pontok vagy szettek vagy „futások” (a krikett pontokat érő akciója.), s ezért mindig megmarad a különleges izgalma, amely abból fakad, hogy valaki a szemed láttára olyat csinál, amit egy egész meccs alatt csak háromszor vagy négyszer lehet csinálni, ha szerencsés vagy, de ha nem, akkor egyszer sem sikerül. És szeretem a lendületét, szeretem, hogy nem sablonok szerint folyik, szeretem, hogy a kis emberek eldöngölhetik a nagy embereket, ami más, test test elleni küzdelmet jelentő sportágakban nem lehetséges, és szeretem azt is, hogy nem feltétlenül a jobb csapat győz. Szeretem a játékosok atletikusságát (megadva a kellő tiszteletet Ian Bothamnek és az angol válogatott támadósorának, nagyon kevés jó kövér futballista akad), és azt is, ahogy az erőnek és az intelligenciának össze kell kapcsolódnia. A futball lehetővé teszi, hogy a játékosok szépek legyenek, ahogy szép egy balettművész, s ahogy sok más sportágban sohasem lehet szép az ember: egy tökéletesen időzített felhőfejes vagy egy tökéletesen eltalált kapáslövés pillanatában a test olyan kecses egyensúlyban van, amely sok sportember számára elérhetetlen.
