Nem mondom, hogy a futball öl, butít és nyomorba dönt, de hogy miatta maradtam vissza a fejlődésben, az biztos.
[…] Mikor káromkodhatok?
– Amikor focit nézel velem.
Hacsak a meccs nem fajul folytonos acsarkodássá, egy kis csetepaté számomra roppant vonzó „extra”, olyan, mint egy tetőterasz vagy egy kandalló.
Érdekes élmény volt úgy meccset nézni, hogy a világban közben háború folyik; ezt még nem éltem át addig soha. Hogyan lehet Highbury a világegyetem középpontja, ha ezer mérföldre innen millió ember arra készül, hogy megölje egymást? Könnyen. Merson közvetlenül a szünet után szerzett góljával l:0-ra győztünk, ami önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet Bagdadról, de amikor Warren Barton szabadrúgásgóljával a Wimbledon győzött fent az Anfielden, és ebben a szezonban most először élre ugrottunk, újból minden a helyére került. Decemberben még nyolc pont hátrányunk volt, januárban pedig vezettünk egy ponttal… Negyed ötre Szaddamot elfelejtettük, és Highbury zúgott örömében.
A helyzet mostanra odáig fajult, hogy több focista meg filmcsillag nevét tudjuk felsorolni, mint ahány madárfajt meg tudnánk nevezni.
A hűség, legalábbis a futballban, nem morális választás kérdése, mint a bátorság vagy a kedvesség; inkább hasonlít a szemölcsre vagy púpra, az ember semmiképpen sem szabadulhat tőle. A házasság véletlenül sem lehet ennyire szilárd – egy Arsenal-szurkolónak a világért sem jutna eszébe elsompolyogni a Tottenhamhez egy kis házasságon kívüli kalandért és élvezetért, s bár a válás lehetősége fennáll (az ember egyszerűen nem jár többé meccsre, ha annyira rosszul megy a csapatnak), ki van zárva, hogy utána egy másik csapat csábítsa el.
A foci nem arról szól, hogy te legyél a legjobb, a legerősebb, és a tiéd legyen a gól meg a dicsőség. A foci csapatjáték, és a másik sikere ugyanúgy a tiéd is.
Egy csomó okból járok meccsekre, de semmiképpen sem azért, hogy szórakozzam, és amikor körbepillantok szombaton a stadionban, és látom azokat a rettegő, komor arcokat, érzem, hogy mások is ugyanúgy éreznek, mint én.
Nagy pénz van most, és kis foci, mert a kapufa ellen nem lehet kampányt indítani.
Eső, sáros talaj, stb.: A tökéletes, augusztusi gyepen játszott futball esztétikailag vonzóbb ugyan, én mégis szeretem, ha van egy kis csúszkálás, dagonyázás a kapu előtt. Persze, túl nagy sárban már egyáltalán nem lehet játszani, de nincs szebb látvány annál, mint amikor egy focista nyolc-tizenkét métert csúszik, hogy szerelhessen vagy elérjen egy beadást. Valami okból az is fokozza az élmény intenzitását, ha zuhogó esőn keresztül nézhetem a játékot.
A nők nem értik, mit idéz elő a foci egy férfiban. Amikor a férfiak csoportosan meccset néznek, még beszélni sem kell. A fesztelenség adja az egész esemény varázsának felét.
A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek barátaim.
Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, bele sem gondolva, mennyi fájdalmat és bajt okozhat.
A mai görögöket nem a költészet, hanem a foci izgatja fel.
A futball olyan fogyatékosságnak minősül, amellyel mindig számolni kell. Ha tolókocsihoz lennék kötve, senki nem szervezne a környezetemben semmit egy legfelső emeleti lakásba, akkor hát a bajnoki idény alatt miért terveznék bármilyen közös programokat egy szombat délutánra?
– Te vagy az a nyolcvanöt milliós srác?
Először azt sem tudtam, mit feleljek.
– Persze – mondtam némi fáziskéséssel. – Én vagyok.
Attól fogva egyfolytában csengett a telefon.
Az emberek gratuláltak meg ájuldoztak, egyvalakit kivéve. És az anyám volt. Magánkívül volt.
– Uram Isten! Mi történt? Mi történt, Zlatan? – jajveszékelt a telefonba. – Csak nem raboltak el?
Mama nem igazán értette, hogy miről is van szó valójában. Ő csak annyit tudott, ha valaki a külvárosból jön, és elkezd szerepelni a hírekben, az nem mindig pozitív dolgokról szól.
– Nyugodj meg, mama! Eladtak az Ajaxnak.
Az MBI mérkőzésein a svéd papák lájtos szurkolását lehetett hallani:
– Gyerünk, fiúk! Ügyesek vagytok!
A Balkán meccsein más volt a helyzet.
– A kur*a anyád, te tetű! – halottam az őrült, láncdohányos jugoszlávok ordítozását, akik, ha úgy tetszett, hozzánk vágták a cipőjüket. Fas*a, gondoltam, akárcsak otthon.
Ha tudják, hogy te vagy a legjobban fizetett, akkor másképp bánnak veled. … Mindenkit érdekel az, aki a number one. Így működik a piac, még akkor is, ha én személy szerint azt gondolom, hogy senki nem ér ennyi pénzt.
A szünetben beállítottak Nedved elé. Elképesztő volt a teherbírása, és valósággal edzésfüggő volt. Minden tréningünk előtt biciklizett egy órát, csak úgy, a maga kedvére. Utána futott még egy órát. Szóval nehéz volt megfelelni az általa állított követelményeknek.
Dühösnek kell lennem ahhoz, hogy jól tudjak játszani.
