340 idézet
A foci nem csupán egy sport, hanem szenvedély, kitartás és csapatmunka – egy életforma, amely világszerte milliókat mozgat meg.
A legnagyobb futballlegendák gondolatai inspirációt adnak mind a pályán, mind az életben.
Ebben a gyűjteményben megtalálod a legjobb focis idézeteket híres játékosoktól, edzőktől és kommentátoroktól.
Legyen szó motivációról, győzelemről, vereségről vagy a foci szeretetéről, ezek a mondatok megmutatják, miért a futball a világ legnépszerűbb sportja. Böngéssz és meríts erőt a foci legikonikusabb idézeteiből!
Nem vagyok egy haragtartó típus, de én többé nem állok szóba vele. A legnagyobb tisztelettel voltam iránta, de annyira megsértett a Nagyváradi AC jubileumi, jótékonysági meccsén, hogy többet nem kérek belőle. Ő is nagy játékos volt, de nem akkora mint én, a térdemig nem ér fel.
(Buzánszky Jenőről mondta 2011-ben)
Mi, magyarok a futballra születtünk, akármit mondanak.
Igenis lehet ütőképes magyar válogatottat összeállítani, mert vannak tehetséges labdarúgóink. Csak az a baj, hogy ezekből a fiúkból hiányzik a szenvedély és a tisztelet. A feneküket kellene a földhöz verniük, hogy címeres mezben szerepelhetnek, ehhez képest a legtöbbjüknek mintha nyűg és kényszer lenne a válogatottság. Legszívesebben megráznám őket, és az arcukba üvölteném, hogy gyerek, légy büszke, hogy egy országot képviselhetsz!
(2018-ban mondta a válogatottról)
Futballistaként soha semmilyen szituációban nem féltem, akkor sem, ha Albert Flóri vezette rám a labdát, vagy ha Pelé próbált meg kicselezni.
Nagyon fiatalon kezdtem játszani, a tapasztaltabb futballisták példája mindig nagyon fontos volt számomra. Ezért később én is próbáltam utat mutatni a fiataloknak azokban a csapatokban, ahol játszottam. Sajnos ez nem mindig lehetséges, néha a pillanat hevében eluralkodnak rajtunk az érzelmek.
Igaz, hogy a múltbéli dolgoknak a múzeumokban a helyük, de szerencsére a futball nem felejt, ahogyan én sem. A történelmet nem lehet kitörölni, ráadásul folyamatosan íródik, ezért kitartóan és kemény munkával kell együtt dolgozni mindennap. Akik ezt nem értik meg, azok soha nem is fognak dicsőséget és sikert elérni
A kritika a labdarúgás része. 36 éves vagyok, mindent megnyertem, úgyhogy aggódnom kellene az emberek miatt, akik negatív dolgokat mondanak rólam? Igazából nyugodtan alszom esténként és tiszta lelkiismerettel hajtom álomra a fejem. Így is fogom folytatni, mert be fogom fogni a kritikusaim száját és címeket fogok szerezni.
Aki ismer, az tudja, hogy a Manchester United örök szerelem számomra. Fantasztikus éveket töltöttem a klubnál, amik aranybetűkkel íródtak be a történelembe. Nem tudom leírni, mit érzek akkor, amikor arra gondolok, hogy újra visszatérek az Old Traffordra. Ez egy valóra vált álom.
Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csípőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem.
Nem kell túlzásba vinni a futást. Ha lehet be kell lőni negyvenről.
Hiányzik az Aranylabda? Nem, az Aranylabdának hiányzom én! A lelkem mélyén azt gondolom, hogy én vagyok a világ legjobbja.
Az egyetlen olyan játékos az edzői karrieremben, akiről leperegtek a hibái, David Beckham volt. Játszhatott akár a lehető legpocsékabbul is, sosem hitte el, hogy rosszul teljesített volna. Ha ilyenkor megbíráltam, csak legyintett rám, azt mondta, tévedek. Hihetetlenül jól tudta védeni magát. Hogy ez az őt körülvevő embereknek volt-e köszönhető, nem tudom. Azt azonban sohasem ismerte be, hogy rossz meccse lett volna.
Társasági életem megsínylette, hogy annyira beleástam magam a munkába Manchesterben. Már nem tudtam kimozdulni szombat esténként sem. A foci kizsigerelt. A délután hármas meccsek után is csak háromnegyed kilenc körül értem haza. Ez volt a siker ára.
Cristiano Ronaldo volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.
A korai leckékből megtanultam, hogy a hazai meccseinken mindig az ellenfél legjobb csapatára, legjobb taktikájára, legerősebb teljesítményére számítsunk, és ezzel együtt se adjunk neki esélyt.
Időnként a legjobb játékosok is elvesztik az önbizalmukat.
A labdarúgás mindent megadott nekem, megélhettem a legboldogabb és a legnehezebb pillanatokat, amik mind hozzájárultak a személyiségfejlődésemhez.
Az első világbajnokság, amire emlékszem, az 1950-ben volt, amikor 9 vagy 10 éves lehettem. Az apám labdarúgó volt, és óriási ünnepséget tartottak, amikor Brazília és Uruguay játszott, de a brazilok vesztettek… Láttam, hogy apám sír. Én a gyerekek között voltam, s megkérdeztem, miért sír. Ő azt mondta: „A brazilok elvesztették a világbajnokságot.” Erre én tréfálkozni kezdtem, és így feleltem: „Ne sírj, én majd megnyerem neked a világbajnokságot.” És 8 évvel később, 1958-ban Svédországban valóban játszottam a VB-n, és valóban meg is nyertük.
