Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzéseid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz-e vagy nem? Másokra igazában odafigyelsz-e vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra. Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle öreg arc van! Ahogy végiggondolom, a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár, a lebiggyedt száj senkinek sem vonzó, de az sem, ha a bezártság, a keménység, a sértődékenység látszik rajta. Vagy a szomorúság. A mély barázdák még a jobb kategória. De látszik a félelem, a bizalmatlanság, az örökös számítgatás, a gyávaság vagy megalázottság. Hányféle arcot lehetne még sorra venni?
