Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.
Mindenki élhet egyszerű, boldog életet, amilyenre rendelve vagyunk, a földből és a földön. Mindannyian élhetünk teljes erőből, romlatlan örömmel.
Az a lényeg, hogy kegyelemben, tisztességben éljünk, figyeljünk a világra, és rázzuk le az életünkre települő mesterséges elmeszüleményeket, elvárásokat.
Ez a rövidke megálló, amit életnek hívunk, amiért annyira aggódunk, csupán egy hétvégi börtönbüntetés ahhoz képest, ami a halállal jár.
Az élet közel sem olyan szent, mint a szenvedély megbecsülése.
Háztól házig. Ennyi az élet.
Legyen szép és hosszú az utca!
Senki sem „senki”.
– Ne félj, azért nem marad
a helyeden lyuk.
Megtörténik velem az élet
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Az út a boldogabb élethez a műveltségen keresztül vezet.
Ha az élet olyan, mint egy film, nagyon érdekelne, mennyit kapott ezért az, aki engem játszott.
Boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni, de az élet akkor is szép, nem igaz?
Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig erő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni.
Amikor 5-6 évesen elkezdtem iskolába járni, apám egy dolgot a lelkemre kötött: mindig mindenkinek köszönjek, függetlenül attól, hogy kiről van szó. Legalább húsz embernek köszöntem iskolába menet. A legtöbben visszamosolyogtak, de volt egy idős néni, aki minden áldott reggel odacövekelte magát a kapujához, és soha nem köszönt vissza. Egy nap aztán nem köszöntem neki. Amikor aznap délután hazaértem, az öregasszony ott állt a nagyszobánkban, két karját összefonta, és a lábával dobolt. Apám megragadta az ingemet. „Bolt, nem megmondtam, hogy mindenkinek köszönj, aki mellett csak elmész az utcán, bármi is történjen?” Olyan verést kaptam, hogy egy életre megtanultam a leckét, soha többé nem néztem levegőnek senkit.
Vannak mélységek, melyeket csak a szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg.
Mit számít, hogy kit ide, kit oda repít a szél, hogy egyikünk esetleg kisebb, másikunk nagyobb porszem az Örökkévaló előtt, ahol „a népek… olyanok, mint a porszem a mérleg serpenyőjében”?
Milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen.
A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Leélni egy életet a
növekedő halállal.
Ez a legeslegkevesebb,
mit az ember
– tetszik vagy sem –
elvállal.
Ha az étel nem is,
az élet odaégett.
Odakozmáltunk –
talán már mindegy,
mi miatt, mivégett.
Az élet ajándék, amelyre vigyázni kell, jól felhasználni, és minden percét kiélvezni.
